Levél fiunkhoz

Drága Kisfiam!

Születésed óta ismét eltelt egy év, a mai nappal két éves lettél.

Reggel, mikor a teliholdas mosolyod fogadott ébredéskor, elsuttogtam neked, mint már annyiszor, hogy mennyire szeretlek!

Mikor Apád életet szeretett belém, és megtudtuk, hogy érkezel, még nem sejtettük milyen leszel, mi vár ránk. Ma már tudom, hogy az egyik lehető legjobb dolog vagy életünkben. Általad teljessé, és egy igazi kis családdá váltunk. Lépésről lépésre tanítjuk egymást. Te nekem a türelmet, és azt, hogyan lehet gondtalan gyermekei lelkemet ismét szabadjára engednem, mi pedig az életet, és annak csínját bínját osszuk meg veled.

Az elmúlt egy évben hihetetlen sebességgel történtek a dolgok. Ez az év az "először" történéseiről szólt. Először csak tipegtél, ma már focizol. Gügyögésből szavak, azok pedig mondatokká váltak kicsi kis béka szádban. Első alkalommal mondtad nekem egy vásárlás közepén, hogy Anya. Először mondtad kezedben az arcommal egy centiről a szemembe nézve,  vigyorogva  ki, hogy Anya szejetlek. Másfél évesen mikor elkezdtél focizni, úgy rúgtad a labdát, hogy a nagyok is elcsodálkoztak rajta. Millió kis dolog van, amit sosem felejtek el. Ma reggel pedig már mondtad, hogy "Anya, ma buli lesz. Botika kettő éves" :D

Lesznek dolgok, amiket soha nem tudunk meg. Például, hogy mit is jelenthet az annyit emlegetett  Bübe-Bübe. Azt, hogy minek kell deréktól lefele teljesen levetkőznöd mikor a wc-n ülsz. Miért csak Apa ölében jó enni, és miért csak Anya haja jó az alváshoz. Miért szereted 40 fokban is a gumicsizmát hordani, és miért szereted a felemás zoknikat felvenni? 

Vannak amivel minden egyes nap boldoggá teszel, még akkor is, mikor nyúzott, és gyűrött vagyok a nem alvástól, mert reggelente kitekeredve ébredek, úgy, hogy  a fejemen fekszel. Ahogy Apád mondaná ilyenkor: " Megint van egy Botond sapkád". Az, hogy naponta kapok tőled virágot, és kéred érte a puszidat, az a legjobb érzés. Az már csak hab a tortán mikor el is mondod ilyenkor, hogy ketten vagyunk boldogok.

Persze nem minden ilyen mézes mázos édes kicsi fiam, hiszen az akaratosságod, amit áááááállitólag tőlem örököltél sokszor nehezíti a pillanatokat, de valahogy azok nap végére elcsitulnak, és este Apával arról beszélgetünk, hogy mi minden jó dolog, vagy újdonság történt velünk aznap.

Sokszor mosolyt csal az arcunkra, hogy milyen jól kivágod magad, mikor belekeveredsz a "veszedelembe". Hiába, meg van a maga haszna és hátránya annak, hogy mindent egyedül szeretnél már csinálni. Humorodat, nem tudjuk melyikünktől örökölted, de tudod, hogy mikor van a megfelelő pillanat arra, hogy viccelődj. Azt már zsigerből vágod, hogy kit mivel tudsz levenni a lábáról, és ahogy azt észrevettem, sikeresen ki is használod. :)

Kicsi fiam, szó szót követhet, de a lényeg továbbra is az, hogy nagyon szeretünk, és szívből kívánunk neked boldog születésnapot!  

Szeretettel ölel: Anya és Apa

Transzferálás - Az alkotói vágyam újra támad

Egyre kevesebb időm jut a fotózásra, és annak utómunkáira. Egy- egy alkalommal több órát venne igénybe a fotózás előkészülete, utazás, maga a fotózás, és az utómunka. Rákényszerültem a telefonos képek készítésére. Kicsit sem elegáns, de praktikus. Gyakorlatilag egy ideje "porosodik" a gépem. A lelkemnek viszont szüksége van az alkotásra, a szépre, és nem utolsó sorban a kikapcsolódásra.

Pár hete olvastam egy fotós oldalon, hogy egy srác meglepetésként egy fa dobozba rejtette el a kedvesének szánt gépet, és azt szerette volna valahogy díszíteni. Ötletként kapta, hogy transzferáljon rá valamit. Tovább nem is foglalkoztam a dologgal, míg fel nem tette a végeredményt. Egyszerű, ötletes, egyedi, és saját készítésű. Egyből rákattantam a témára. Rövid lényege: különböző anyagokra (textil, fa, papír, alapozott egyéb anyagokra) a kiválasztott képet, fotót egy bizonyos technikával átvarázsolod a kiválasztott anyagra. Baromi egyszerű. Aztán rájöttem, hogy mégsem. Csak  lézernyomtatóval kinyomtatott kép felel meg. Kell hozzá még a megfelelő átvivő anyag, ami leoldja a festéket a papírról. Ez lehet, 100%-os illóolajtól kezdve a körömlakk lemosón át a nitro hígítóig szinte bármi vegyszeres cucc. Szerencsére piacra dobtak egy transzfer oldatot, ami jolly joker, és nálam szinte mindent visz. Amennyiben ezeket mind sikerült, kikísérletezgetni, összehangolni, akkor már valóban nincs akadály, csak a józan ész szabhat határt. 

Kedves barátnőmnek köszönhetően sikerült nyomtatni is, a mintát többé, kevésbé átvitte az oldat, már csak gyakorolni kell. Papírtáskára sikerült, az pipa. Vászontáskára nem sikerült, túl durva az anyag. Facebookon találtam egy csoportot, akik ezzel foglalkoznak, szebbnél szebb dolgok kerülnek ki a kezükből. Sokuk pólóra készítettek mintát. Ezen felbuzdulva, fejemet vakargatva álltam a ruhás szekrényünk előtt, hogy mire is pingáljak valami kis cuki mintát. Béka, nagy örömömre hősiesen felajánlotta a fehér munkáspólóit. Vadul transzferáltam rájuk. Így történt, hogy azóta díszként hordoz a hátán egy Darth Vader legó figurát, a szíve felett egy virágot, köldök felett pedig egy fél erdőt, és egy macskadarabot. Kissé megkönnyebbült, hogy szívecske, és levendula csokor nem került rá. Boti is kapott az egyik bodyra egy mini Darth Vadert, arra alapozva, hogy együtt uralják majd a galaxist, mint apa és fia :D 

Sikeremen felbuzdulva kitaláltam, hogy ez ajándéknak is tökéletesen megfelelne. Beszerzésre került egy szimpatikusabb fadoboz, kerestem hozzá a megfelelő kis mintát. Csiszoltam, alapoztam, újra csiszoltam, transzferáltam, ceruzával javítottam, lakkoztam, és végül tádááááááám az elképzelésből valóság lett. 

 

Játszótéri kalandok

Itt a nyár, az iskolás gyerekek pedig boldogok, hogy vége a tanévnek. Én kevésbé. Napi rutinná vált a játszóterezés. Boti imádja, focizunk, hintázunk, homokozunk, futkározik, felfedez, más gyerekekkel bandázik, vagyis jól érzi magát. A héten több alkalommal belefutottunk azokba a gyerekekbe, akik a szünet egy részét napköziben töltik. Felügyeletként 2-3 tanárral veszik birtokba a teret. Persze ezzel nincs semmi gáz, általában rendesek, és vigyáznak a kicsikre. 1-2 kivétel mindig akad, de őket kerüljük, vagy ők minket. Ha mégis betalálnak ( pl., szó nélkül elveszik a fiam labdáját) akkor kérem őket, hogy cselekedjenek máshogy, vagy ne küldjék meg Botinak a labdát, mert ő még kicsi, és megsérülhet ha teljes erőből rúgják neki a bőrlabdát. 

Eddig nem volt semmi gond. A mai nap viszont kiakasztott. 10-12 gyereket három felügyelő kísért a játszóra. A kapukat nyitva hagyják, hiszen könnyebb úgy ki-be rohangálniuk. Mi megérkeztünk, és első lépésként becsuktam a kapukat, hogy fiam ne lóduljon kifelé  a nagyvilágba. A tanárok egy padon üldögélve beszélgettek, tízóraiztak, pihentek. Amit még elengedtem a fülem mellett, az a gyerekek által hangoztatott gyenge anyázás, buzizás, köcsögözés volt. Oké, tudjuk, hogy ilyen is van. Az átlag életkor 10 év lehetett. Amin felkúszott a szemöldököm, az a látvány volt, ahol két fiú, és egy kislány rugdosta a hintázó negyedik gyereket, annak a kíséretében: " felrúglak, te köcsög" Aki hintázott próbált kitérni a rúgások elől, és kérte, hogy hagyják békén. A többiek röhögtek, és folytatták a tettlegességet. A tanárnők tőlem 2-3 méterre voltak, tisztán ráláttak a dolgokra, csak nem érdekelte őket. Szóltam, hogy lassan lerugdossák a gyereket hintáról, esetleg foglalkoznának a dologgal? Az egyik volt olyan kegyes, hogy uzsijával kezében nagy kegyesen elvonszolta magát a gyerekekhez. Szeméből leolvastam, hogy mi a picsáért vitt oda az utam, jobb dolgom is lehetne, de végül szétszedte a srácokat. 

Rosszul éreztem magam, mert Boti ment volna a nagyokhoz, de ők nem azok voltak akikkel szót lehetne érteni. Olyan igazi kis rosszindulatúak voltak. Csapatostul rohangáltak ki, mentem becsuktam a kaput. A sokadik ilyen eset után kértem, hogy legyenek szívesek csukják be a kaput. A válasz: Minek? Jó az úgy! Elismételtem, hogy legyenek szívesek csukják be a kaput. Ismét kaptam a választ: Minek???? Ekkor elpattant az agyam, felálltam a homokozó széléről, elmondtam nekik, hogy két oka van. Az egyik, hogy nem fogom utánuk ötpercenként bezárni, másik, mert szépen megkértem rá őket. Erre kiröhögtek. Az egyik még pusztán jó indulatból elrúgta Boti labdáját a francba. Itt jött el az a pillanat erőteljesen rászóltam, hogy MOST azonnal csukják be azt a rohadt kaput. Milyen fejem lehetett, azt nem tudom, de szó nélkül megindultak a kapu felé, és végre bezárták. Röviddel az eset után fogtuk magunkat hazajöttünk, hiszen sok értelmét nem láttam, hogy más gyerekét is neveljem. Egy, hogy nincs jogom hozzá, kettő, hogy kedvem sem volt. Az őket kísérő felnőttek maguktól  egyetlenegy alkalommal se koordinálták a gyerekeket! Simán végig nézték, hogy a kisgyerekes szülők inkább elmennek pár perc után, mintsem nyugodtan játszanak ők is a gyerekükkel. 

 Elszomorított, hogy kisgyerekek nagyságrendileg 10 évesek, mégis hogyan viselkednek egymással. Milyen agresszívek, és neveletlenek. Simán szembeszállnak egy felnőttel. Még úgy is, hogy az első két alkalommal szépen kértem őket, ők már arra is ugrottak. Mikor válnak ilyenné? A csordaszellem által, ami a közösségekben összekovácsolja őket? Elég egy nem megfelelően nevelt gyerek, aki a többieket "fertőzi"? A felügyelők miért nem foglalkoznak az ilyen jellegű magatartásbeli problémákkal? Tudom, hogy kiskamaszok, és életkori sajátosság, és azt is vágom, hogy a lényeg, hogy alapból mit hoznak magukkal, és fontos az is hogyan szocializálódnak, de otthon ezekből a szülők semmit nem vesznek észre? Szívem szerint felráznám őket, hogy vegyék észre, hogy nem a megfelelő irányba tart a gyerekük! Tudom, hogy mindig lesz olyan gyerek, aki minden következmény nélkül megteheti ezt, a többiek pedig követik. Mégis rossz volt látni, hallani, hogy kisgyerekek hogyan buzizzák, rugdossák, és köpködik le egymást. Elszomorított, és láttam, hogy a fiam sem érti, hogy miért nem engedem oda hozzájuk, hogy nem tudja miért nem játszhatunk úgy ahogy szoktunk. Bízom benne, hogy ez csak egy kivételes eset volt, de valahol tartok tőle, hogy a nyár folyamán bőven találkozunk még velük...

Elég volt

Van, hogy betelik a pohár...
Minek kellene magamat kellemetlenül érezni, mikor a sokadik hasonló eset után hangot adok a nem tetszésemnek? Az elmúlt másfél évben, ha lenne annyi ezresem ahányszor egy autós miatt nekem kellett a babakocsival kerülni, másfele menni, járdáról az útra tolatni, boldog lennék. MERT ugyebár (tisztelet a kivételnek) sokak úgy parkolnak, hogy képtelenség gyerekkocsival elférni. Ma mikor megkértem, hogy álljon arrébb, mert szeretnék átmenni a túloldalra, és elfoglalja a lehajtót éreztem azt a gúnyos mosolyt a segítség nyújtása mellett, hogy na ennek is ez a legnagyobb problémája, miért nem tudott 15 méterrel arrébb menni. Nos azért, mert a tököm tele van már az ilyen esetekkel, elég volt! Az sem érdekel, hogy mögöttem hangosan kimosolyogtak, hogy milyen lehetetlen nő lehetek. Mitől könnyebb nekem gyerekestől, tele babakocsistól, mint nekik? Mitől vagyok kevesebb számukra, mint ők? Miből gondolják, hogy egyszerűbb nekem kerülgetni őket, mint nekik 15 méterrel arrébb állni? Értem én, hogy sietnek, rohannak, ez van, az van, de nekem se mindig egyszerű. Persze, tudom jön a válasz, mit rinyálok, hiszen egész nap itthon vagyok. Aha, igen. A gyerekemet pedig jóságos tündérek vigyázzák, bölcs törpök tanítják, és a háztartást is a kedves manók végzik el, ja az éjszaka pedig az álmok angyalkái repdesnek egyik szobából a másikba, mikor a gyerekem felébred. Vágyom rá, hogy egyszer úgy sétáljunk, hogy nincs akadály a járdán, nem rázza ki az út a gyerekből a lelket, nem kell autókat kerülgetni, de aztán arra ébredek, hogy bilibe lóg a kezem... Holnap minden kezdődik elölről, én is anyázok, ők is, és ez így lesz míg tolom a babakocsit.    

Boti és a köldöke...

Történt a mai nap, hogy a nagy melegre való tekintettel Botira csak egy pólót adtam body helyett.

Pár óra elteltével fiunk elkezdte simogatni a pociját, ami egyet jelent az éhsége közlésével. Ahogy simizte a hasát kezével felgyűrte a pólót, és ujjaival felfedezte a köldökét. Elsőre nem értette. Másodszorra is csak hümmögött. Mondtam, neki, hogy az a köldöke,és van anyának is, apának is. Gyermekem szemei kikerekedtek, megnézte jobban a sajátját, majd közölte, hogy lu, vagyis, lukas a pocakja. Ezt persze azonnal közölni kellett apával is telefonon, akinek egyfolytában kiabálta, hogy lukas a pocakja. Azóta ezt a tényt az egész család tudja, és persze mindenkinek meg kell mutatnia a köldökét neki :D

Maradhat?

Mindennapjainkhoz tartozik a sétával egybekötött bevásárlás. Leginkább piacon, de pár hetente a nagy bevásárló központokba is ellátogatunk. Tej, sajt, víz, gyümölcs, felvágott mindig szerepel a listán. A felsoroltak közül az utóbbival ismétlődő jelleggel az évek folyamán elég sűrűn akadt némi problémám. Talán túl nagyok az elvárásaim, ez előfordulhat, de az embernek vannak igényei, főleg az étellel szemben.

Régebben nagyon bosszantott, hogy a csemegepultnál 20dkg felvágottban időnként 2-3 felvágott vég is szerepelt. Ennek akkoriban hangot adtam, és megkértem, hogy egynél többet ne tegyenek bele, hiszen normál esetben kizárt dolog, hogy abban a mennyiségben amit kértem ennyi vég előforduljon. A válasz szerint így jön sorjában. Köszönöm az infót, de akkor is legyen szíves kivenni. Valaki megtette ezt a szívességet, más nem, így nem is vettem meg a kiszemelt csemegét. Másik kedvencem, talán még most is sláger, bár ritkán találkozom vele, -lehet, mert gyorsabban kipörög az áru- hogy a levegőn bebarnult szeletelt párizsit, sonkát megfordítják, és a kupac közepére rakják. Ez igazán kiborító, hiszen ott árválkodik az a szerencsétlen szelet, és még inkább felháborít, hogy hülyének néznek. Talán azt gondolják, hogy nem vehető észre, a bebarnult, kiszáradt darab? Egy alkalommal, mikor megkértem az eladót, hogy legyen szíves távolítsa el azt az egy szeletet, akkor fejemhez vágta, hogy semmi baja, ez a velejárója. Értem én, hogy mindent el kell adni, de ne mindenáron. Közöltem vele, hogy akkor vigye haza ő, és fogyassza egészséggel. Sértődés lett a vége.

Amit a legjobban ki nem állhatok, az a következő kérdés:

- Maradhat?

Amennyiben 1-2 dkg-ról van szó nem érdekel, úgy is elfogy. Ez nem mennyiség 1 szelet, bár véleményem szerint ezt is levehetnék, de manapság ez már szót sem érdemel. Kevés olyan eladó van, aki tiszteletben tartja a kért mennyiséget. Elhiszem, hogy nagy a sor, sietni kell, rossz napja van, stb., de mégis lehetne tartani magát a vevő igényeihez. Hozzáteszem, hogy minden alkalommal mosolygok, a napszaknak megfelelően köszönök, szépen kérem ki az árut, szóval semmi bunkóság, megadom a tiszteletet. Mégis egyre sűrűbben találkozom a maradhat kérdésével.

Kérek 20dkg házi vajat, pár pillanat múlva jön a kérdés:

-25 maradhat?

Vennék 50dkg darált húst:

-60 maradhat?

és ez így megy napról napra, ritka kivételnek számít, amikor eltalálják a kért mennyiséget. Darált hús esetében egy ideje mindig 10 dekával kevesebbet kérek, így általában megkapom az eredetileg kívánt mennyiséget.

Előfordult, hogy az eladó hölgynek rossz napja volt. Megjegyzem jó ideje nála vásároltam, nos az eset óta messzire kerülöm. Kezdődött ott, hogy a köszönésemet nem fogadta. Húzta a száját mindenért 5-10 dkg plusz került minden tételhez, meg sem kérdezte, hogy maradhat. A tárolódoboz leesett a helyéről szétgurultak a tömbös felvágottak, ahelyett, hogy gyorsan összeszedte volna, még kettőt belerúgott az egyikbe. Az utolsó tételnél diszkréten felvette az egyiket a földről, kézzel letörölgette, és abból kaptam meg amit kértem. Köpni nyelni nem tudtam, én hülye még el is hoztam. Ahelyett, hogy kidobtam volna a francba az egészet megkóstoltam, és az éjszakát a fajansz ölelésével töltöttem. Igen, volt ilyen is.
 
Eszembe jutott erről egy régi, de annál aktuálisabb poén:
-Kérek szépen két almát.
-Három lett. Maradhat?

Ennek tükrében megyek és bevásárolok, hátha ma szerencsém lesz.

Apa a lelkes...

Vettem egy új mosogatógép tablettát. A zacskója visszazárható, tök praktikus. A gép és az edények csocsi rogyik tőle. 

A tizenéves mosogatógép megtáltosodott, feléledt hamvaiból, a tablettáknak köszönhetően még soha nem mosogatott ilyen szépen. Párat használtam el belőle, és mindig gondosan visszazártam, nehogy a babazár ellenére Boti kísértésbe essen, és egyenként szopogassa el a tablettákat. Emberem hétvégén itthon volt, ő tevékenykedett, rá várt az edények bepakolása, és a gép indítása. Mikor végzett, bejött a szobába elkezdtem ecsetelni neki, hogy milyen f@sza az új tabletta. Azt kérdezte, hogy honnan tudom, hiszen ki sem bontottam. 

-Azért tudom, mert használtam már. Visszazárható a zacskó.
 Kis szünet után csak annyi hagyta el a száját:
- Már nem...
Egyszerűen szeretem! Kinyírta a zacskót. Szétvágta a zárószalag alatt.

A történetnek itt még nincs vége. Eltelt egy hét, emberem ismét zörög a mosogatógépnél, rámol bele.

Némi morgolódást hallok a konyha irányából, de szitkozódás  nem követi így nem is reagálok rá.

Pár perc múlva kissé felháborodottan vázolta fel, hogy a tabletta valóban fantasztikus, de aki kitalálta a csomagolását az elmehet a pics@ba. Adjak már egy jó tippet, hogyan lehet könnyen kivenni a cuccot belőle. A kérdést nem annyira értettem.

- Belenyúlsz a zacskóba, kiveszed, és beleteszed a gépbe.

- Ez így oké, de az öblítő részét, hogyan csepegtessem bele? Abból a kis zacskóból képtelenség normálisan kiszedni

-???????

A konyhába érve elkapott a vinnyogó röhögés. Egy szétcincált, kibelezett párnácska hevert a pulton. Azt elfelejtettem Békának mondani, hogy a párnácskák felolvadnak a gépben, nem kell elvágni a torkukat, és kivéreztetni őket. :D