Levél fiunkhoz

Drága Kisfiam!

Születésed óta ismét eltelt egy év, a mai nappal két éves lettél.

Reggel, mikor a teliholdas mosolyod fogadott ébredéskor, elsuttogtam neked, mint már annyiszor, hogy mennyire szeretlek!

Mikor Apád életet szeretett belém, és megtudtuk, hogy érkezel, még nem sejtettük milyen leszel, mi vár ránk. Ma már tudom, hogy az egyik lehető legjobb dolog vagy életünkben. Általad teljessé, és egy igazi kis családdá váltunk. Lépésről lépésre tanítjuk egymást. Te nekem a türelmet, és azt, hogyan lehet gondtalan gyermekei lelkemet ismét szabadjára engednem, mi pedig az életet, és annak csínját bínját osszuk meg veled.

Az elmúlt egy évben hihetetlen sebességgel történtek a dolgok. Ez az év az "először" történéseiről szólt. Először csak tipegtél, ma már focizol. Gügyögésből szavak, azok pedig mondatokká váltak kicsi kis béka szádban. Első alkalommal mondtad nekem egy vásárlás közepén, hogy Anya. Először mondtad kezedben az arcommal egy centiről a szemembe nézve,  vigyorogva  ki, hogy Anya szejetlek. Másfél évesen mikor elkezdtél focizni, úgy rúgtad a labdát, hogy a nagyok is elcsodálkoztak rajta. Millió kis dolog van, amit sosem felejtek el. Ma reggel pedig már mondtad, hogy "Anya, ma buli lesz. Botika kettő éves" :D

Lesznek dolgok, amiket soha nem tudunk meg. Például, hogy mit is jelenthet az annyit emlegetett  Bübe-Bübe. Azt, hogy minek kell deréktól lefele teljesen levetkőznöd mikor a wc-n ülsz. Miért csak Apa ölében jó enni, és miért csak Anya haja jó az alváshoz. Miért szereted 40 fokban is a gumicsizmát hordani, és miért szereted a felemás zoknikat felvenni? 

Vannak amivel minden egyes nap boldoggá teszel, még akkor is, mikor nyúzott, és gyűrött vagyok a nem alvástól, mert reggelente kitekeredve ébredek, úgy, hogy  a fejemen fekszel. Ahogy Apád mondaná ilyenkor: " Megint van egy Botond sapkád". Az, hogy naponta kapok tőled virágot, és kéred érte a puszidat, az a legjobb érzés. Az már csak hab a tortán mikor el is mondod ilyenkor, hogy ketten vagyunk boldogok.

Persze nem minden ilyen mézes mázos édes kicsi fiam, hiszen az akaratosságod, amit áááááállitólag tőlem örököltél sokszor nehezíti a pillanatokat, de valahogy azok nap végére elcsitulnak, és este Apával arról beszélgetünk, hogy mi minden jó dolog, vagy újdonság történt velünk aznap.

Sokszor mosolyt csal az arcunkra, hogy milyen jól kivágod magad, mikor belekeveredsz a "veszedelembe". Hiába, meg van a maga haszna és hátránya annak, hogy mindent egyedül szeretnél már csinálni. Humorodat, nem tudjuk melyikünktől örökölted, de tudod, hogy mikor van a megfelelő pillanat arra, hogy viccelődj. Azt már zsigerből vágod, hogy kit mivel tudsz levenni a lábáról, és ahogy azt észrevettem, sikeresen ki is használod. :)

Kicsi fiam, szó szót követhet, de a lényeg továbbra is az, hogy nagyon szeretünk, és szívből kívánunk neked boldog születésnapot!  

Szeretettel ölel: Anya és Apa

Mostanság

Hol is kezdjem? Baromi régen nem írtam. Az elmúlt kilenc hónap hihetetlen gyorsasággal elröppent. Béka mindig emlékeztetett, hogy írjak, de valahogy nem volt rá érkezésem. Most eljött az ideje. Bízom benne, hogy kitart a lendület, és nem lesz csend egy újabb félévig.

Rövid összegzés: 

Botond fiunk 16 hónapos lesz január végén. Jön megy, kajabál, nyúzza anyát, és apát. Az étvágya híresen jó, képes addig enni míg látja. Kedvence mindig az, amit éppen az apja eszik. Marketing gyerek. Vendégségben tünemény, mosolygós, barátságos. Itthon ugyanez, némi makacssággal, rafináltsággal fűszerezve, mostanság csipetnyi hisztivel kiegészítve. Ahogy apám mondaná "ezt a korszakot éli". Imádom, és nincs olyan este, hogy ne beszélnénk lefekvés előtt arról, hogy mennyire szeretjük, és milyen újdonságokkal gazdagította a repertoárját. 

Sláger játékok: autók, egymásba pakolós játékok, és a legkedvesebb számára a könyv. Ezen meg sem lepődünk, hiszen mi is szeretjük. Vannak favorit könyvek amit napjában nagyon sokszor elolvasunk, és akárhogy is unjuk, ő szereti. Ilyenkor nincs mese, vagyis van. Újra és újra.

Piacon csak banános Joe-ként emlegetik, és ritka az, hogy ne kapjon valami grátisz finomságot. Az egyik eladó szinte minden alkalommal maga viszi neki a banánt, mert elmondása szerint hihetetlen a kölyök. Tudja kinél mit tehet meg, és ezt ki is használja. 

Alapjáraton egy szeretetgombóc. Ki nem fogy a csókokból, ölelésekből. Szüksége van rá. Régen megbeszéltük, hogy csókolni csak anyát ér, de cicerészni szabad másokat is, mivel még kicsi és aranyos, így a lányok elnézik, ha véletlen cicihez ér :D . Persze az első adandó alkalommal lecsókolt minden útjába kerülő lányt... Egyébként tiszta apja a gyerek. Soha nem gondoltam volna, hogy szőke herceg lesz születendő gyermekem. Hamarabb nézik Marcsi barátnőmet az anyjának, mint engem. Ezen jót vigyorgok, mindig is szerettem meglepetést okozni az embereknek.

A rózsaszín habos babos babaillatú púderfelhő után jöjjön egy kis kiegészítés:

Gyermekünk szereti apáját, és anyáját is. Apával buli az élet, móka kacagás, és gólöröm. Anya jó minden másra. Itt hozzátenném, ha emberem nem olyan lenne, mint amilyen már rég eret vágtam volna magamon néhány alkalommal. Este hat után már csak anya jó. Kapok egy Botond matricát, és azt le nem kaparom elalvásig. Hiába Béka próbálkozása, hogy majd ő játszik Botival, esélytelen. Vagyis igen ritka. Betegség, fogzás esetén, bármi nyavalya, erősebb időjárás változáskor ugyanez a helyzet. ANYA. Persze ez így természetes, de néha idegölő, amikor én is beteg vagyok, vagy rossz napom van, ilyenkor nehezebb elviselni. Aki szerint ez nem így van, az meglátásom szerint áltatja magát, és másokat is. Vannak napok, mikor alig várom, hogy emberem hazaérjen, vagy mamáékhoz menjünk. Mivel fiunk nagyon igényli a társaságot nehezebben van el egyedül, általában vele játszunk. Naponta kell az a minimum fél óra / óra amikor más társaságában van. Kövezzetek meg érte, e élvezem azokat a pillanatokat. Szerencsére Boti teljesen jól érzi magát a család tagjaival, nyugodt szívvel hagyom rájuk.

Az éjszakák húzósakká váltak. Hol vannak azok a tökéletes reggelek, mikor arra ébredek, hogy átaludtam az éjjeleket. Cirka tíz hónapja alig-alig fordult ez elő. Éjszaka többször megébred. Mivel hajazik, bügyörgeti, simogatja, morzsolgatja a hajamat az éjjeli ébredéseknél így kénytelen vagyok kivenni a kiságyból, mert természetesen az alváshoz is erre van szüksége. Mire elalszik, és tenném vissza az ágyba felébred és kezdődik minden előröl. Pár óra alvással nehéz mosolyogva sokáig húzni, így a következő metódust alakítottuk ki. Éjjel, vagy hajnalban megébred, és ha nem tudom visszaaltatni, akkor jön közénk. Mondhatjátok, hogy elcsesztem, nyilván igazatok van. Majd a legközelebbi gyereknél máshogy lesz. 

Mostanában nehezen viseltem a hajazását, hiszen fiunk is egyre nehezebb, hosszabb így lassan túlnő rajtam. Megoldás kellett, és találtam is egyet. Vettem egy színben, hosszban saját hajamhoz hasonló parókát. Megmostam a samponommal, és rászereltem Simonra a plüsskutyára. Boti elsőre kiakadt, de addig beszélgettem vele erről, vagyis szagolgattattam, simogattattam, szeretgettettem vele, míg elfogadta. Lekopogom, eddig bevált. Még bevezető stádiumban van a dolog, de bízom a jó szerencsémben.

Pár szót írnék magunkról is.. Egy időben sárkánnyá avanzsálódtam. Komoly erőfeszítések mellett hol jobb, hol rosszabb vagyok. Emberem kitart mellettem, nem tudom hogy bírja, néha én magamat sem viselem el. Ő töretlen, és én nagyon hálás vagyok érte. Biztos lesz ez jobb is, hiszen hamarosan jön a tavasz, a napsütés, friss levegő, mosolygás. Boti is egyre önállóbb, így amint jó idő lesz mehet a kertbe játszani, de míg ilyen fos esős napokat élünk, van hogy kicsinál mindannyiunkat. 

Hirtelen ezek jutottak eszembe, és mellette millió más is, de elég hosszúra sikeredett ez a poszt, felesleges lenne tovább ragozni. Majd legközelebb...

Fejlemények

Eltelt Botond fiunk születése óta 6 hónap. Elmondhatom, most határozottan több az öröm, mint az aggódás. Drága gyermekünk egészséges mosolygós, a többi hab a tortán. Azért, hogy ne szirupos habos, babos legyen az érzés, és az eddig írtakon felbuzdulva vállaljatok gyereket, megsúgom, hogy vannak pillanatok amikor nem mindig fenékig tejfel az Anyaság. A reklámokban látott rózsaszín, illatos babapopó igen sokszor szaros és szagos, aminek eltüntetése az utóbbi hetekben kész kínszenvedés, ugyanis gyermekünk kifordul, kifeszíti magát, kibújik a kötelezettsége alól. Cseppnyi toleranciát sem mutatva kiröhög, ha ő kerül ki fondorlatos módon a pelusból. Számára ez játék, nekem küzdelem. Azon már túl vagyunk, és kellő elővigyázatossággal kezelem a pelusból való kibontásnál, hogy ne forduljon elő többet, hogy homlokon pisil, és/vagy a rizslámpát hugyozza ketté, esetleg a felfestett figurákat mossa le egy jól célzott sugárral a falról. Már egy ideje nem nyomott kakaós csigát a kezembe sem, igaz a pépes kajának köszönhetően mostanában arra kell figyelni, hogy szana-széjjel ne guruljanak a csokigolyók a pelusból. Azt is tudom már, amikor megkajál ne nagyon játsszak vele, főleg ne nevettessem, mert az input csúfondárosan tokától, bokáig outputban végzi. Az ördögűző hasonló jelenete kutyapöcse a való élethez képest. A fogzási időszak ami nálunk aktuális lehetővé teszi, hogy ha kedvem lenne akkor dögivel készíthetném az éjszakai és napfelkeltét ábrázoló fotókat, és az éjszakai  ébrenlétből adódó szemem alatti karikákról bizton állítom, hogy a sminkem csúszott le. A hajnali keléseknél a pizsin keresztül kapaszkodik belém, és ilyenkor egy jól irányzott mozdulat után,  a mellbimbóm sikítva menekülne a karmai közül. A babahajaimat kénytelen voltam levágni, hiszen ha véletlen is kikandikál egy hajszál azt mérnöki pontossággal kapja el, majd rángatja. Amennyire vágytam arra, hogy fiunk bújós, anyás legyen, időnként annyira nehezen cipelem az immár 8 kiló 20dekáját. A hátam fáj, és ha bekenjük a Ben-Gay kenőcstől olyan szagom van, mint egy öreg kínai patikusnak. Imám a bújásról meghallgatásra talált, ugyanis vélhetően a fogzás és a fantasztikus kiszámíthatatlan időjárásnak köszönhetően a nap nagy részében anyájának kicsi majma csüng rajtam, mint gyümölcs a fán. Vannak pillanatok, mikor alig várom, hogy lepasszolhassam egy kis időre anyáéknak, vagy átadhassam Békának. Szó se róla eljátszik magában szépen ügyesen, de ha olyan a hangulata akkor csak ANYA, ANYA, ANYA van. Emiatt előfordult, hogy még a mosdóba sem tudtam úgy kimenni, hogy ne legyen üvöltés, ezért magammal vittem, és a fonott szennyesláda közepére ültettem velem szemben. Míg én végeztem a dolgom, addig ügyesen szétválogatta a fehéreket a színesektől. Szerencsére ezen alkalmak száma megállt az egynél. Ami nem változott, a mai napig nem tudom, hogy mikor milyen nap van, a napszakokat az etetések számáról tudom beazonosítani. Botondunk pocakja percre pontosan működik, és hála mindennek a napi rutinja hetek óta kikezdhetetlen.A sírások száma egyenes arányban növekszik a fogak növekedésével, a gyámügyet szerencsére még mindig nem hívták ránk, pedig van hangja a gyereknek. Összességében este kilenckor félájultan hullok az ágyba, és még véletlen sem tudom megmondani, hogy milyen filmen aludtam el. Ami viszont feledtet minden nyűgöt, fáradságot, az kicsi fiunk jókedve, kacagása, huncutsága, az, ahogy örül nekünk, és átölel, sőt adja magától a puszikat, amitől a fél fejem tiszta nyál, az hogy olyan könnyű még megnevettetni, hogy megtanít gondtalanul játszani, bohóckodni, ahogy a karomban pihen, és álmában nevet. Őszintén megmondom sokszor letojom, hogy nincs elmosogatva, inkább bemegyek hozzá és mesélek neki, vagy játszom vele, mondókázunk, vagy az ugráló hintája elé ülök és hintapalintázunk. Akármilyen fáradt vagyok este mikor elaltatom, és lefektetjük hálát adok az égieknek, hogy adták őt nekünk.

 Mutatok nektek valamit, most ez a legújabb amit kitaláltam, hogy egy évben egyszer legalább megcsinálom, az adott korszakra levetítve, és 35x35-ös méretben fogja a szoba falait díszíteni:

 

Wellness Anya módra :)

Történetem kezdete közel egy évre nyúlik vissza.

Mindig is imádtam hosszas forró fürdőt venni, úgy ahogy a nagy könyvben meg van írva. Habfürdővel, teli kád  vízzel, egy pohár borral, és az elengedhetetlen aktuális könyv olvasásával, néha gyertyákkal. Órákat eltudtam így tölteni. Gyógyír volt ez mindenre, ha a munkahelyemen kiborultam, amikor fáradt voltam, izomlázra, gyomorgörcsre, lazításra, egyszóval minden problémámra. Mikor még nem tudtuk, hogy fiunk megfogant, és igen sokszor fájt a hasam, akkor is ez esett jól. Mentségemre legyen mondva, amint megtudtam, hogy várandós vagyok, abban a pillanatban felhagytam ezzel a kellemes időtöltéssel. Ennek,most januárban egy éve.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán. Szülés után sokat aggódtam, a tartásom is sokat romlott, fájt minden porcikám, és centin vágtam vissza azt a hat hetet, ami tiltotta a szexet és a forró fürdőt.

Végre eljött a pillanat. Békának napközben többször is említettem, ha törik, ha szakad Én aznap elmerülök a habokban. Semmi akadálya nem volt, vagyis mégis...

Az a rohadt dugó. Égre, földre kerestem, és sehol. A sírás küszöbén álltam, hiszen oly rég vágytam arra a kikapcsolódásra. Emberem nyugtatgatott, holnap elmegyünk és veszünk egy nyavalyás dugót.

Másnap a hiper-szuper bevásárlóközpontban elsétáltunk a fürdőszoba kellékes részhez. Megcsillant a szemem mikor megláttam a dugót, boldogan raktam a kosárba. Mozdulatomat Béka állította meg, kérdő tekintetemre válaszként mutatott még két másik dugó méretet. A szám görbült lefelé, mikor tudatomban villámként csapott bele a tény, hogy fogalmunk sincs a dugó átmérőjéről.Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, talán még egy könnycseppet is elmorzsoltam a szemem sarkában, mikor dugó nélkül mentünk a kasszához. Beletörődtem, hogy ismét csúszik egy napot a forró fürdő projekt.

Otthon Mamának elpanaszoltam a dolgot, és míg a kávémat kortyolgattam drága jó Anyám térült fordult, majd két dugót nyomott a kezembe, azzal a címszóval, hogy valamelyik csak jó lesz. Alig vártam a pillanatot, hogy kipróbáljam őket, és valóban az egyik jó lett. A totális beteljesülés az a pillanat volt, mikor este elmerültem a habokba, s közel egy órán keresztül áztattam magam egy jó könyv társaságában. Esküszöm az élmény felért egy Wellness hétvégével.

Azóta heti rendszerességgel gyakorlom a dolgot, Békának csak elég annyit mondanom: 

Szívem, megyek "welneszelek" egyet! 

Mesére fel!

Ott kezdeném, hogy három hónapja Anya lettem. Nagyon vártuk fiunk születését, most már mondhatom, hogy  mérhetetlen a boldogság amivel a szülői lét jár. Persze a kételyek, kétségek, a megfelelés kérdése sokáig rátelepedett lelkemre, kissé nyomasztott a dolog, hogy mindent megfelelően tegyek. Aztán jöttek az ösztönök, és persze az anyai jó tanácsok. A homlokomon lévő ráncok kisimultak, és most mindent a lehető legnagyobb rendben tudhatok. Fiunk mosolygós, érdeklődő, boldognak mondható.

Általában egy anya tudja, érzi, látja, hogy mire van szüksége a gyerekének, mitől nem fog sírni, mi nyugtatja meg. Természetesen ebben a témában is vannak extrém esetek, de ezeket most hagyjuk. Az ösztön ami belénk van kódolva mutatja az utat ahhoz, hogy egy kiegyensúlyozott, elégedett babánk legyen. Időnként szükség van útmutatásra, amit tanácsként kérhetünk, de azt is eldönthetjük, hogy a kapott információkat felhasználjuk, vagy sem. Most még könnyű a dolgom, hiszen fiunk még nem sok mindent csinál, de azt tudom, hogy az alapokat az életéhez már most eltárolja. 

Néhány fórumba is belenéztem a nevelést illetően (hozzáteszem egyszer már megfogadtam, hogy nem teszem). Több anya többet tud alapon kezdtem el böngészni, majd hagytam is abba. Az ok igen egyszerű. Döbbenet, hogy egyes hozzászólók a végsőkig képesek az általuk helyesnek gondolt eszmét hajtani. Eközben gyönyörűen lealázza a más elveket vallókat, a végén egy fergeteges veszekedéssel sértődik meg mindenki, egészen a következő bejegyzésig, ahol minden kezdődik elölről. Kérem szépen, hogyan is lehetne minden gyerekre egy sémát ráerőltetni? Hiszen különbözőek! Valakinek jó az egyik féle nevelési mód, a másiknak nem. Ki kell tapasztalni. Persze vannak normák, amihez tartja magát az ember.

Amiért belekukkantottam a fórumok világába, az, hogy kíváncsi voltam pár hónapos baba esetében mennyi értelme van, hogy már most sokat beszélek hozzá, mesét olvasok neki, mondókákkal szórakoztatom, énekelgetek neki, néha halandzsázok is, mert nem tudom a szöveget, de Őt ez láthatóan nem zavarja. Keresgélés közben találtam egy érdekes cikket Dr. Donauer Nándor klinikai szakpszichológus, neuropszichológus nyilatkozott a témáról. Miután a végére jutottam, megerősített abban, hogy a gyereknek igenis a kezdetektől érdemes mesélni. Mindez az iskolai évek alatt fejti ki hatását. 

Röviden a következőkről szól a cikk.

Az iskola egy kihívás mindenki számára. Gyermeket bekategorizálják, véleményezik, megítélik. Rosszabb esetben kijelentik, hogy hiperaktív, diszlexiás, figyelemzavaros. Egy felmérés szerint az iskolások 15-30 %-ának vannak problémái bizonyos területeken. Figyelmetlen, nem tudja visszamondani amit olvasott, nehézséget okoz az olvasás, a kifejezés képessége az átlagosnál aluli, magatartási zavarokkal küzd, esetleg halmozottan problémás. Az interjú szerint az internet, tv  és videó játékok nem csak lekötik a gyerek figyelmét, hanem komoly problémákat is okozhatnak. A tv-ben látott képi hatásoktól a babák is pár hét alatt tévé függővé válnak. 

A mai gyerekek többsége olyan vizuális ingeráradatban él, ami nehezíti egyes, az olvasáshoz elengedhetetlen képességek egyenletes fejlődését. Sok esetben a  kisgyermekkortól nagyon fontos rendszeres élő mesehallgatásról, illetve ennek a hiányáról van szó. Ma már egyértelmű, hogy az élő mese hallgatása semmi máshoz nem hasonlítható mértékben fejleszti a később az olvasáshoz és a tanuláshoz szükséges képességeket: a verbális kódolást, a figyelem fókuszálását vagy a "belső", mentális kép létrehozásának képességét. A problémás gyerekek vizsgálata alatt általában arra a következtetésre jutnak, hogy a gyerek nem kapta meg a kiegyensúlyozott fejlődéshez szükséges mennyiségű verbalitást, élő szöveget.

Tovább agyaltam az olvasottakon. Tudjuk, hogy a gyerekeknek hihetetlen képzelőerejük tud lenni. Ha belegondolunk azokat a fantáziadús történeteket, amikkel szórakoztatnak azokból az elemekből tudják összerakni, amiket már hallottak. Folyamatosan képzik ezáltal a kifejezőképességüket, növelik a szókincsüket és persze jár az agyuk. Mindez elengedhetetlen a megfelelő fejlődésükhöz.

Ezek után kedves Anyukák, Apukák nap végén legyenek szívesek az egész napi nehézségeket, gyötrő gondolatokat, munkahelyi problémákat félretenni, és legalább esténként a gyermeknek egy mesét olvasni.

Miből lesz a cserebogár...

Rég írtam, valahogy elmaradt a dolog.

Első körben kívánok minden kedves olvasónak egy olyan évet, amiben ők maguk is boldogok lesznek, és minden olyan jót, amit magamnak is szívből kívánnék. Remélem megalapozza a jó szerencsémet az a tény, hogy egy nap leforgása alatt, kutyakakiba léptem, letojt egy madár, és kaptam négylevelű lóherét.

Az elmúlt két hónapban sok minden történt velünk. Fiunk olyan fantasztikusan

belakta életünket, hogy olyan az érzés, mintha mindig is velünk lett volna, nem csak három hónapja. Panaszra semmi okunk, megtanultuk egymást megérteni.

Kétes kérdések esetében a nyekergésének milyenségéből kiindulva próbálkozunk, majd orvosoljuk a dolgot. Olvastam valahol, hogy rossz gyerek nincs, a szülő tűrőképessége  az ami meghatározza ezt a jelenséget. Én jelenleg( persze teljes elfogultság mellett) bizton állíthatom, hogy a nekünk született gyermekünk egy áldás. Valahogy így alakult, pedig a várandóságom ideje alatt olvasott történetek ismeretében, lelkileg felkészültem a legextrémebb helyzetekre is. Gondoltam, hogy a sírással, üvöltéssel töltött órák száma 24/20 lesz, és a kialvatlanság elkísér vagy másfél-két éves koráig. Időm nem lesz semmire, és egyszer csak összezuhanok. Békával megbeszéltük ezt is, ha ez az ára, akkor ezt csináljuk. Tény és való, hogy az első hónap kemény volt, de ez több dolognak is volt köszönhető. Úgy tűnik, hogy Botond örökölte a tejcukor érzékenységet, így az anyatej még azon melegében átfolyt rajta, a súlya nem gyarapodott, és hiába etettem 2-3 óránként az éhség pikk-pakkra megszállta, kényszerítve az üvöltésre. Ezt szerencsére orvosolták, így két hét alatt helyreállt ez is. A kezdeti nehézségek másrészt az összeszokás hiánya, illetve a tapasztalatlanságomnak volt köszönhető. 

Nos azóta sok minden változott. Fiunk hat hetes korától átalussza az éjszakákat. Egyszer-egyszer nyekereg cumi hiány miatt, de amint visszaadom neki tovább alszik. Beállt a napirendje, ami néha felborul, aztán ismét visszaáll. Ébredéskor nagy mosollyal fogad minket és hálás minden pillanatért, amit érdemben vele töltünk. Mikor sír felveszem megnyugtatom, sokszor ölben alszik el, amit imádok, hiszen ott szuszmákol a karomban. Nyugodtan írhatom, hogy nagyon kiegyensúlyozott baba. Napközben a nappaliban, hordozóban, vagy a pihenő székében alszik, este teszem csak be a kiságyba, és Ő valahogy tudja, hogy az a nagy alvás ideje. Minden gond nélkül elalszik egyedül, amire akkor van szükség, ha látom, hogy a jelenlétünk miatt nem tud aludni. Rengeteget mosolyog, kacag, próbál felülni és ha az akaratán múlna akkor már szaladna is. időnként felmérgeli magát, ha a játék nem fér bele a szájába, vagy mikor küzd az alvással, és sehogy nem jó neki. Sokat olvastam a nevelési szokásokról. Valaki szerint fel kell venni a gyereket, ha sír. Más szerint hagyni kell. Jó fejek, akkor most hogy kell? Ösztöneimre hallgatva mikor hív és nem vagyok ott, akkor bemegyek hozzá, foglalkozom vele, mikor sír felveszem, megvigasztalom. Szerény véleményem szerint így érzi magát biztonságban, tudja, hogy számíthat ránk. Ettől független nagyon szépen eljátszik egyedül is, elmolyolgatja a készségfejlesztő bigyóit. Sokat beszélek hozzá, nagyon szereti. Ilyenkor úgy néz, mint aki érti mit mondok. Egy dolgot nem csinálok, nem gügyögök neki. Mesélek neki mondókákat, most az ekete-pekete kezdetű jön be neki nagyon, énekelek és a ringató módszerhez hasonlóan elkezdtem eljátszani neki pl. a kerekecske dombocskát, és hasonlókat. Nekem ez a módszer szimpatikus, lehet melléfogok vele, mégis bízom benne, hogy ösztöneim jó felé visznek abban a kérdésben, hogy hogyan is szórakoztassam. 

Szívem olvad a boldogságtól, mikor a kis fogatlan szájával vigyorog, kacag,

magához húzza a kezem, és bújik hozzám. Ő még őszinte, a mosolya is és a könnyek a szemében, mikor sír valamiért, minden mozdulata a valóságát fejezi ki. Azon gondolkodtam, hogy a gyerekek mikor "romlanak" el. Mikor csendesül el bennük az őszinteség. Mikor mondja azt első alkalommal amit elvárnak tőle és nem azt amit valóban gondol. Talán akkor mikor szocializálódás címszava alatt azt mondjuk nekik, hogy ilyet nem szabad, nem illik mondani. Onnantól kezdve nincs megállás, és sikeres felnőtt életében már magabiztosan tudni fogja, hogy kinek mit kell mondani. Ezt elég szomorúnak tartom, de tudomásul veszem, hogy ez az élet rendje. Igaz, ha olyan lesz, mint Én meg az Apja, akkor azért betolja a frankót, még ha a legdiplomatikusabban is teszi azt. Viszont ez még messze van, nem is agyalok rajta. Addig is megyek és eléneklem neki Csiribiri-csiribiri zabszalmát...      

Anyák gyöngye...

Minden kagylóban lévő igazgyöngynek hosszú idő szükséges, míg megérik arra, hogy tökéletesnek legyen mondható. Így is sok gyöngyszem tartogat meglepetést, kisebb hibákat, amiken lehet még csiszolni, hogy teljességgel nagyszerűvé és tökéletessé váljon. Ehhez a folyamathoz tudnám hasonlítani az Anyaságot is. Idő kell hozzá, míg minden kialakul, míg elszállnak a kételyek, a parás gondolatok, míg úgy nem érzed, hogy magabiztos, tökéletes Anya vagy. Folyamatosan csiszolódtok össze gyermekeddel és szép fokozatosan eljön az a pillanat, mikor minden rezdülését ismered, érted.

Én éppen csiszolgatom a tudásom, gyakorlom a napi feladatokat, újra és újra nekifutok a dolgoknak Még nem indulok az Anyák gyöngye díjért, de ami késik az jön. Lassan, de biztosan járom az utat afelé, hogy a nagybetűs Anya szerepet magabiztosan játszhassam minden nap.  Fiunk a pocakomban töltött  kilenc hónap alatt szépen  kezdett hozzászoktatni az érzéshez. Persze más az, mikor bent a pocakban éli a kis életét, de akkor is felelősséget érzel érte. Aztán eljön a nagy nap. A szíved össze-vissza ver, hiszen hiába vagy elméletben jó, a gyakorlat mindig okoz meglepetéseket. Koordinálatlanak az érzéseid, a szülőszobán töltött x óra mint a huzat úgy eltelik, boldog vagy, hogy eljött a pillanat, de azért félsz, hiszen nem tudod, hogy mi minden vár még rád. Remegsz mint a nyárfalevél, egekbe szökik a pulzusod, és a könnyed kicsordul, mikor első alkalommal megpillantod gyermeked akire annyit vártál. Ott és abban a szent pillanatban mikor a pillantásotok összeakad szerelmetek gyümölcsével, majd összenéztek pároddal már tudod, hogy minden megváltozott, és egy családként folytatjátok az életeteket, egy új korszak kezdődik a maga minden szépségével, nehézségével. Egy másodperc alatt felnősz, Anya lettél.

Három hete, hogy Botond fiunk megszületett. Amióta hazahoztuk a kórházból azóta is csodáljuk. A miénk, ahogy Békám írta a fiunk, aki vér a vérünkből, hús a húsunkból. A három hét olyan, mintha három hónap lenne. Minden olyan természetesen jött. Persze volt para bőven. Szokásomhoz képest túlizgultam néhány dolgot. Hosszú percekig csak néztem, vesz-e rendesen levegőt, eszik-e eleget, vajon minden rendben van vele, Úristen mi van a köldökével, jaaaaj tüsszentett, lehet beteg, ordít, felvegyem, ne vegyem? Vagyis majdnem normálisan viselkedtem :)

Az első perctől kezdve mióta itthon vagyunk igyekszem helytállni. Emberem

sokat segít attól független, hogy reggeltől estig dolgozik általában hétvégén is. Szó mi szó jó lenne, ha több időt lenne velünk, de neki most nem ezt dobta a gép. Az esti fürdetésre szinte mindig hazaér, az megmaradt nekünk és persze az esti hiszti is, amit Botond teli tüdővel ordít végig, mintha egyesével törnénk el az ujjait. Fogalmam sincs Béka hogyan is bírja olyan jól. Átveszi tőlem, ringatja,beszél hozzá, tisztába rakja. Ez az előadása általában másfél órát vesz igénybe, természetesen csak este. Kivételes napokon úgy gondolja ráadást is kell adnia, pedig higgyétek el nem tapsoljuk vissza. Ilyen alkalmakkor csak nézünk egymásra, mint borjú az új kapura, hogy vajon mi baja van drága gyermekünknek. Hiába minden, ringatás, éneklés, mese, vers, altatás... Egy dolog jött be, mikor Béka elkezdte neki énekelni a Rózsaszín Pittbull néhány dalát. A Metál Mackó, Tintahal és a Magua teljesen megbabonázta fiunkat. Kb. 30x lett elénekelve neki, viszont abban a pillanatban ahogy abbahagyta újra kezdődött a műsor. A felismerés, hogy gyermekünk a "kemény" zenétől nyugszik meg kissé meglepett, és gyorsan közöltem Apjával, hogy a szülői értekezletre Ő fog menni és Ő fogja elmagyarázni, hogy a Micimackó éppen klasszikus szövegét miért nem úgy énekli a gyerek. 



Az etetést külön imádom. Kicsi csimotánknak olyan szívóereje van, hogy azt sok Nő megirigyelhetné bizonyos helyzetben. Az etetés legyen nappal, vagy éjszaka külön élmény. Szeretem, ahogy teljesen rám bízza magát, néz közben, néha megenged egy mosolyt, simogatom, majd elalszik és szuszog a karomban. Ezek csak és kizárólag a mi pillanataink, beszéd nélkül értjük egymást. Elkezdett lassan, de biztosan gyarapodni a súlya is, ennek külön örülök, mert olyan kis csenevésznek látszik, még bele kell nőnie a bőrébe. Ő nem az a fajta baba aki húsos és kis hurkákkal rendelkezik, a legkisebb ruhája is lóg rajta, viszont az ereje hatalmas. Sokat tartja a fejét, próbálja húzni, kitolni magát, hason fekvésnél simán átfordítja a kis bukóját. Erre mondják, hogy kicsi a bors, de erős!

A nagyszülők sokat segítenek, hetente egy-két alkalommal mentesítenek a feladatok alól pár órára, akkor intézem el a bevásárlást. Ilyenkor erősen kell koncentrálnom, hogy ne hívogassam Anyáékat 10 percenként, hogy mi a helyzet gyermekünkkel.

Így telnek napjaink, lassan kialakul a napi rutin, amit sikeresen felborított a két napja érkező szeles idő, de mi nem adjuk fel. Újra írom a füzetemben, hogy mikor evett és mikor aludt el, hátha visszatérünk a jól bevált napirendhez.


- saját készítésű fotók-

Anya vagyok, Bombanő?

Nézzétek el nekem ez egy hosszabb lélegzetvételű bejegyzés lesz.

Annyi élmény és érzés kavarog bennem, hogy pár sorba nem fér bele.

 

Előző posztjaimból bizonyára fény derült arra, hogy mennyire is vártuk a szülés pillanatát. Néha türelemmel, de inkább izgalommal és némi költői kérdéssel, miszerint drága gyermekünk mikor lesz végre kíváncsi a nagyvilágra, ahol már sokan várják.Pár alkalommal a frászt hoztam Emberemre, mikor napközben felhívtam. Szegénykém minden alkalommal azt hitte, hogy akció van.

Szeptember 26-án este tudomást vettem arról, hogy nem rajtam múlik az időzítés, és  hiába pakolok össze ezredszer, vasalom át a kicsi ruhákat, vagy rendezem át huszadszorra a szobáját, úgy is az lesz amit Ő akar. Ennek tudatában csütörtök este még poénkodtam Békával, hogy jó esetben következő héten szülök és különben is péntek este és a hétvégén lesz néhány olyan film, sorozat amit nézni szeretnék. Emberem annyit jegyzet meg, hogy azért nem bánná a hétvégi szülést, hiszen a tejfakasztót úgy talán eredményesebben lehetne kivitelezni.

Miután nyugovóra tértünk éjszaka jött a szokásos pisi szünet, amit kisebb kellemetlen alhasi fájdalom követett. Egy percig sem aggódtam, hiszen volt már erre példa az elmúlt éjszaka is. Sikeresen visszaaludtam, mikor születendő gyermekem a helyét kicsinek találva egy jól irányzott rúgással kipattintotta a szememből az álmot. Azzal a lendülettel éreztem, hogy a magzatvizem diszkréten elfolyóban van. A lehetőségekhez képest gyorsan eljutottam a mosdóba, így az ágykárpit és a  krémszínű szőnyeg sikeresen megmenekült. Békát is ébresztettem, aki azt hitte, hogy azért keltegetem, mert horkolt, hát nem. Mai napig fogalmam sincs hogyan csinálta, de míg bementem a ruháimért addigra Ő már díszmagyarban feszített útra készen, és a kezében lévő telefonja után kutatott. Szülők értesítve, mindenki menetre készen. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Én vagyok a legnyugodtabb az egész családban. A kórházba 1/2 4 körül érkeztünk stabil 5 perces fájásokkal. Rövid vizsgálat után, doki értesítve, sűrűsödő fájások és a szülőszoba "meghitt" környezetében vártuk a nagy pillanatot. Béka gondoskodott a jó kedvről, mikor feltérképezte az eszközöket, és határozottan kijelentette, hogy adva adott minden, majd Ő Mr. Bean-hez hasonlóan segédkezik a szülés levezetésében. A két fájás közt nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek rajta, de mint tudjuk, hogy sírva vigad a Magyar, így könnyesre nevettem magam rajta. 

Az egyik vizsgálat után Doki jelezte, hogy Botond feje elfordult és nem helyezkedik megfelelően. Amennyiben ez nem változik előfordulhat, hogy császár lesz belőle. Újabb vizsgálatok után bebizonyosodott, hogy császár lesz belőle. Felkészítettek rá, az aneszteziológus egy jóságos hölgy a lehető legnagyobb gondoskodással mondott el mindent amit tudnom kellett és már vittek is a műtőbe. (Utólag is örök hála Dokinak és döntésének, hogy nem hagyta, hogy bármi probléma legyen) Ott átpakoltak a műtőasztalra, persze hoztam a formám, mert a műtősfiú nyakába csimpaszkodva két dolog jutott az eszembe: 1., Úristen, hogy a francba bír el? Ugyanis úgy felkapott, hogy könnyed kis nádszálnak éreztem magam. 2., Remélem a küszöbön azért nem visz át. Nos ez az utóbbi gondolat szavakká formálódva elhagyta az ajkam. Bíztam benne, hogy nem dob el mikor elnevette magát, de megígérte, hogy a küszöbös örömöt meghagyja Békának. Az asztalon olyan koordinálatlan remegés jött rám, hogy azt hittem valami rohamom van, de nem csak az adrenalin, az izgalom, és minden egyéb ami nem minden nap éri az ember lányát. Fiunkat végül 2013.09.27-én 11:35 kor kivarázsolták belőlem. Míg Béka egy ablakon át figyelte az eseményeket, addig nekem volt szerencsém az egyik felettem lévő (nem használt) műtőslámpa tükrében keresztül végignézni a folyamatot. 

Míg varrtak Botondot lefürdették, megvizsgálták és behozták hozzám. Ölelés helyett csak puszit adhattam neki,de végre láthattam a kicsi békánkat, aki hihetetlen módon kereste a szemkontaktust. A könnyeimet az egyik nővérke törölgette le az arcomról. Az ablak mögött elkaptam Béka tekintetét  és tudtuk, hogy ez a pillanat örökre megmarad nekünk. 

A pihenőbe Béka hozta be fiunkat, és  még ha csak féloldalasan is, de végre a karjaimba vehettem a gyermekünket. A kórteremben hatan voltunk. Az első este pár órára hagyták nálam a fiamat, aztán az első éjszakára pihenőt fújtak. Sikerült felkelnem, rendbe tenni magam, sétálnom. Egyik séta alkalmával, míg diszkréten próbáltam a belőlem kikandikáló csöveket figyelmen kívül hagyni - ami nem volt egyszerű, mert az egyik végén egy diszkógömbre hasonlító, a másik végződésén pedig egy csinosnak kicsit sem mondható laposabb retikül volt található, amik a hálóing alatt a bugyimra csíptetve lengedeztek- a nővérke szólt, hogy az egyiktől megszabadít, mert látja, hogy akadályoz a mozgásban. Örök hála neki. Így maradt a diszkógömb, amit reggelig még lóbálhattam magam mellett. A babákat egy bevásárlókocsihoz hasonló kis szerkezetben kaptuk meg, úgy tologathattuk magunk előtt. A kicsiket az esti fürdetéshez leadva úgy nézett ki a folyosó, mint egy szupermarket, ahol bébiket lehet venni. A természetes úton szülő és a császáros anyukák cseppet sem gyors tempóban szlalomoztak gyermekükkel, akár egy tour de france kocsi tologatós versenyén, a sebesség viszont itt a fájdalmaktól függően kb 10m/perc volt. Nekem sikerült az élmezőnyben végeznem, nem hagyhattam figyelmen kivül a versenyszellemet:)

Azóta itthon vagyunk, túl az első éjszakákon, ami teljesen kibírható volt. Emberem csodálatos Apa. Rohan haza, fürdet, tisztába rak, mesél és énekel a kicsi fiának. Az már tisztán világított az első pillanattól kezdve, hogy gyermekünk tiszta apja, talán az orra amit tőlem örökölt, és a kicsit szélesebb fejforma. Az anyasággal kapcsolatos kétségek természetesen nem várattak magukra. Attól független, hogy valahogy olyan természetesen jönnek a dolgok mégis össze-vissza izgulok, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen. 

Mondják azt is, hogy az Anyaság megszépíti a Nőt, többen megtáltosodva bombanővé válnak tőle. Nos, velem a következő a helyzet. A csíkos nagymama bugyi, és a csöppet sem izgató, inkább f@szlohasztó szoptatós melltartó,az etetésnél kiegészítőként használt bimbóvédővel, a kényelmes maci nacival a hozzá megfelelő felsővel kicsit sem emeli, segíti az érzést miszerint Bombanő lennék. A hajammal tudok még valamit kezdeni, összefogom, hogy ne zavarjon, de karikákkal a szemem alatt maximum kevésbé látom a tükörben a korrektor használatának igényét. Ami pozitív, hogy a melleim akkorák mint még soha, és a hasam is szépen húzódik vissza teljes rálátást biztosítva az oly régen látott lenti régiókra. Míg ezt a posztot írom rájöttem, hogy valakinek még így is Én vagyok mindene, mert kicsi fiunk számára kétségtelen, hogy nagy betűkkel testesítem meg a szlogent, miszerint: ANYA VAGYOK, BOMBANŐ!