Boti és a csúnya beszéd...

Fiunk betöltötte a harmadik évét. 

Hihetetlen gyorsasággal múlnak a napok, hetek. Sokszor csak pislogok, hogy mennyi minden történik, milyen gyorsan tanul, mennyi mindent fogad be az agya. A sok mondóka, ének mellett a csúnya beszéd is befurakodott az életünkbe. Igazából bárhol halhatta, egyet-egyet tőlünk is. Ezen nincs mit szépíteni. Hiába fogom vissza magam, vezetés közben egy-egy basszus elhagyja a számat. Néha az apjáét is. Ráadásul, mióta Boti tudatára ébredt, mint a skynet azóta még inkább figyelni kell mit is mondunk.

Csak néhány példa az elmúlt egy évből:

Még bölcsis volt, mikor egy szép szombati napon néhány jó magyar munkástól háromórás intenzív kurzust kapott. Mit is mondjak... Ez nem a Kazinczy szépen, ékes szóló szép magyar beszéd mesterképzése volt. Hétfőn diszkréten jelezték felém, hogy fiam csúnyán -de azt igen választékosan téve-  beszél. Kicsit sem vörösödött a fejem, főleg, hogy az átadóban lévő szülők is mindent hallottak. Igazából nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek rajta. Szerencsére ezt pár nap alatt el is hagyta. 

Az olyan hétköznapi szó is, mint a szar új értelmet nyer egy közel háromévestől, főleg mikor a következő párbeszéd zajlik:

-Botika, milyen napod volt a bölcsiben?

-Szar....

Oké, ezt sem ragoztuk tovább, ezt is sikeresen elhagyta 1-2 héten belül.

Az ovi viszont keményebb diónak bizonyul.  

Pár hete fiunk előszeretettel használja a baszki, és a kurv@ életébe jelzőket. Az óvónő szerint a nagyoktól is simán hallhatta, vagy az utcán, vagy itthon. Az utóbbiban azért nem vagyok annyira biztos, mert én a basszust használom, a másikat  egyáltalán nem. Azt már sikerült elérni, hogy tudja, hogy ezek a szavak csúnyák. Anya szomorú lesz tőle, és különben sem tudja mit jelent, ezért igen gyorsan felejtse el a használatukat. KÜLÖNBEN..... nincs játék, mese, csoki, stb... 

Eddig jók vagyunk, kezd kikopni a szótárból, helyette használjuk azt a betyárját kifejezést. A rehabilitációs, átnevelő programot sikeresnek mondanám, hiszen mikor meggondolatlanul mondaná ki, akkor gyorsan elharapja a szó végét, és átformálja a betyárjára. Boldogok vagyunk, minden visszatért a szokott kerékvágásba.

Vagy mégsem?

Tegnap Boti elmélkedős kedvében volt, és míg játszottunk beszélgettünk.

-Anya! A baszki csúnya szó?

-Igen, 

-Jó, akkor nem mondom, hogy baszki.... De Anya! A csúnya, csúnyát jelent? (gondolt arra, hogy a baszkival egyenértékű jelentéssel bír)

-Nem, csak azzal a szóval fejezzük ki, ha valami nem szép,csúnya, rossz. 

-Akkor, ha azt mondom, hogy csúnya, akkor nem nézhetek mesét?

-Kicsim, ez a szó kifejez valamit, Mikor azt mondod, hogy csúnya az nem olyan rossz szó, mint például a baszki, hanem ezzel a szóval jelzed, fejezed ki hogy csúnya dolgot mondott.

-Anya! Akkor ha azt mondom csúnya akkor még barátok leszünk?

-Persze, hogyne!

-Oké Anya!

Ennél az ominózus jelenetnél jöttem rá, hogy ideje lesz felkötnöm a gatyámat, mert drága kicsi fiunk, nem egyszerű észjárással rendelkezik, és közel sem lesz elegendő a sztenderd egymondatos válaszok bizonyos kérdésekre. :D

  

Fogas kérdés

Mint említettem, drága gyermekünk küzd az őrlőfogaival. Szenved is tőle időnként rendesen. Szerencsére az egyik fognak már látszik a csücske, szóval van remény, hogy idővel elő is bújuk rejtekéből, és teljes egészében csodálhatjuk. 

Tegnap este Boti sírva ébredt fel, nem tudtuk mi baja van, rossz álomra gyanakodva nyugtattuk. Hatástalanul. Sokadik perc után végre nem csak érthetetlen kiabálást sírást hallottunk, hanem azt is, hogy szegénykének a foga fáj. Átsuhant az agyamon, hogy remélhetőleg nem valamelyik foga sérült meg. Kértük, hogy mutassa meg hol fáj. Szerencsére "csak" az ínyét tapogatta. Gondolom az utat törő fogacska feszíti, tolja az ínyét. Bekentük, fújtuk, gyógyítgattuk, szeretgettük elmeséltük, hogy hamarosan kibújik a fogacskája, lassan Boti is visszanyerte nyugalmát. Ismét ágyba keveredett. Láttam rajta, hogy még valamin kattog az agya, kicsit még hüppögött is hozzá, majd kibökte:

-Anya! Kibújt már?

-Még nem, Botika.

-Anya!Akkor itt (mutat a szájára) ki fog mászni a számból a fogam????

-??????

Akkor esett le, hogy kicsi fiunk úgy értelmezte, azt, hogy kibújik egy fogacskája, hogy kimászik a szájából..... Eljött a pillanat, hogy számára is megfelelően fogalmazzunk, így elmeséltük neki, hogy ez azt jelenti, hogy eggyel több foggal rághatja majd a husikákat. Ezt tudomásul véve sóhajtott egy nagyot, és pikk pakk elaludt.   

Asszem a jövőben jobban kell figyelnünk hogyan is fejezzük ki magunkat :D 

Kikirics, fújóka és a csigabiga...

Nincs nap, hogy Botitól ne kapjak virágot. Bárhová megyünk szed nekem egy marékkal. Azért, hogy más ne boruljon ki a virágok ritkítása miatt, így megbeszéltük, hogy csak a sárga kikricseket, és gyermekkorunk kedvencét a fújókás pitypangot szedheti le. 

Persze útközben igény lenne még a botok, pókok, bogarak, csigák begyűjtésére is. Amennyiben kapacitásom engedi gyűjtünk fűt, fát, bogarat, de vannak pillanatok, mikor szinte lehetetlen eleget tenni gyermekünk gyűjtögető vágyainak. Minap sem történt máshogy. Ráadásként elkönyvelhettem, hogy a nagy szél miatt fiunk jóval nyűgösebb volt a szokásosnál, a kibukkanni készülő őrlőfogak emellett már említést sem érdemelnek. Kijelenthetem, hogy halmozottan hátrányos helyzetben voltunk. Ezt még tudtam azzal tetézni, hogy könnyelműen engedtem, hogy motorral tegyük meg az utat Hazafelé minden fűszálnál meg kellett állnunk, szedtünk fújókákat, pitypangokat, leveleket. Boti kiszúrt egy csigát is, amit persze hoznunk kellett. Szépen araszoltunk haza, mikor kérte, hogy vegyem fel, mert nagyon fúj a szemébe a szél. Hurrá! Gyerek az egyik karomban, a motor a másikban, a virágok abban a kézben, amivel fiunkat emeltem. A csiga erősen gondolkodóba ejtett, de azt a lehetőséget egy pillanat alatt elfelejthettem, hogy ott hagyom valahol a fűben. Jobb híján a zsebembe tettem. IronMan kihívásokat megszégyenítően felszerelkezve gyerekkel, motorral, táskával, csigával, virággal csak a cél lebegett a szemem előtt: mihamarabb hazaérni. Érdekes volt látni a velünk szemben jövőket. Kinél a döbbenet, másnál az elismerés, együttérzés, de volt akinek a sajnálat tükröződött az arcán. Persze, mondhatnám, hogy vannak ilyen napok, igaz szerencsére igen ritka, de úgysem értenék. Idővel azt vettem észre, hogy egyre furcsábban néznek. 

Mikor végre eljött a pillanat, hogy letehettem mindent/mindenkit a kezemből akkor jött a felismerés, hogy nem találom a csigát. Félve nyúltam a zsebembe, tartottam tőle, hogy véletlen agyon nyomorgattuk, de semmi. Őkelme csigasága megunta a zsebcsiga szerepét, és vándorútra indult. Nyomait követve félúton deréktájban meg is találtuk. Így most a házi csigaközösségünk bővült egy szabadulóművésszel, aki talán már a szomszéd gyerekeket boldogítja.

Mennyből az angyal...

Boti egyre többet dumál. 

Elmesél mindent. Még azt is, amit nem kellene, ezzel sokszor vicces helyzeteket teremtve. Mi minden esetre jól szórakozunk, bár néha magyarázkodunk is.

Egy kedves ismerősnek köszönhetően, -aki ékes magyar nyelvezetünk díszes káromkodásait aktívan használja- fiunk elsajátított néhány gyöngyszemet. Azóta sokat csiszoltunk a kiejtésén, így született meg a "Lapát kasza" és a "Durva életbe" kifejezés is. A basszusra még nem találtunk egyéb kifejező szinonimát, de az előzményeket tekintve, szerintem ez már elenyésző jelentőséggel bír. 

Nagyon sok mindent ért, verseket mond, kedvenc könyvét maga elé veszi, és olvas belőle. Szó sincs halandzsázásról, hanem ahogy mi is olvastuk neki, azt utánozza le. Hihetetlen mennyi infó van a kis vincseszterén. Nap, mint nap meglep vele. 

Valamelyik nap Mama gyógynövényeit pakolgatta, szagolgatta, és kérdezte, hogy melyik micsoda. Felolvastam neki, hogy éppen melyik van a kezében, mikor elértünk a Hársfavirághoz, és a Kamillavirághoz. Boti nem értette, nem talált értelmet benne, ezért lefordította a maga nyelvére. Így lett belőle Hárfavirág, és Kamionvirág.

A legviccesebb mégis az, ami tegnap este történt. Apja játszott vele. Beszélgettek a közeledő karácsonyról, és Béka énekelte neki a mennyből az angyalt. Botinak tetszett, de nem talált fogást rajta. Apja szépen szóról szóra elismételte a szöveget. Fiunk szerint ez így nem értelmezhető, ezért nálunk a következő módon fog szólni szenteste az ének:

Mentőből a hangya...

Boti és a köldöke...

Történt a mai nap, hogy a nagy melegre való tekintettel Botira csak egy pólót adtam body helyett.

Pár óra elteltével fiunk elkezdte simogatni a pociját, ami egyet jelent az éhsége közlésével. Ahogy simizte a hasát kezével felgyűrte a pólót, és ujjaival felfedezte a köldökét. Elsőre nem értette. Másodszorra is csak hümmögött. Mondtam, neki, hogy az a köldöke,és van anyának is, apának is. Gyermekem szemei kikerekedtek, megnézte jobban a sajátját, majd közölte, hogy lu, vagyis, lukas a pocakja. Ezt persze azonnal közölni kellett apával is telefonon, akinek egyfolytában kiabálta, hogy lukas a pocakja. Azóta ezt a tényt az egész család tudja, és persze mindenkinek meg kell mutatnia a köldökét neki :D

Fejlemények

Eltelt Botond fiunk születése óta 6 hónap. Elmondhatom, most határozottan több az öröm, mint az aggódás. Drága gyermekünk egészséges mosolygós, a többi hab a tortán. Azért, hogy ne szirupos habos, babos legyen az érzés, és az eddig írtakon felbuzdulva vállaljatok gyereket, megsúgom, hogy vannak pillanatok amikor nem mindig fenékig tejfel az Anyaság. A reklámokban látott rózsaszín, illatos babapopó igen sokszor szaros és szagos, aminek eltüntetése az utóbbi hetekben kész kínszenvedés, ugyanis gyermekünk kifordul, kifeszíti magát, kibújik a kötelezettsége alól. Cseppnyi toleranciát sem mutatva kiröhög, ha ő kerül ki fondorlatos módon a pelusból. Számára ez játék, nekem küzdelem. Azon már túl vagyunk, és kellő elővigyázatossággal kezelem a pelusból való kibontásnál, hogy ne forduljon elő többet, hogy homlokon pisil, és/vagy a rizslámpát hugyozza ketté, esetleg a felfestett figurákat mossa le egy jól célzott sugárral a falról. Már egy ideje nem nyomott kakaós csigát a kezembe sem, igaz a pépes kajának köszönhetően mostanában arra kell figyelni, hogy szana-széjjel ne guruljanak a csokigolyók a pelusból. Azt is tudom már, amikor megkajál ne nagyon játsszak vele, főleg ne nevettessem, mert az input csúfondárosan tokától, bokáig outputban végzi. Az ördögűző hasonló jelenete kutyapöcse a való élethez képest. A fogzási időszak ami nálunk aktuális lehetővé teszi, hogy ha kedvem lenne akkor dögivel készíthetném az éjszakai és napfelkeltét ábrázoló fotókat, és az éjszakai  ébrenlétből adódó szemem alatti karikákról bizton állítom, hogy a sminkem csúszott le. A hajnali keléseknél a pizsin keresztül kapaszkodik belém, és ilyenkor egy jól irányzott mozdulat után,  a mellbimbóm sikítva menekülne a karmai közül. A babahajaimat kénytelen voltam levágni, hiszen ha véletlen is kikandikál egy hajszál azt mérnöki pontossággal kapja el, majd rángatja. Amennyire vágytam arra, hogy fiunk bújós, anyás legyen, időnként annyira nehezen cipelem az immár 8 kiló 20dekáját. A hátam fáj, és ha bekenjük a Ben-Gay kenőcstől olyan szagom van, mint egy öreg kínai patikusnak. Imám a bújásról meghallgatásra talált, ugyanis vélhetően a fogzás és a fantasztikus kiszámíthatatlan időjárásnak köszönhetően a nap nagy részében anyájának kicsi majma csüng rajtam, mint gyümölcs a fán. Vannak pillanatok, mikor alig várom, hogy lepasszolhassam egy kis időre anyáéknak, vagy átadhassam Békának. Szó se róla eljátszik magában szépen ügyesen, de ha olyan a hangulata akkor csak ANYA, ANYA, ANYA van. Emiatt előfordult, hogy még a mosdóba sem tudtam úgy kimenni, hogy ne legyen üvöltés, ezért magammal vittem, és a fonott szennyesláda közepére ültettem velem szemben. Míg én végeztem a dolgom, addig ügyesen szétválogatta a fehéreket a színesektől. Szerencsére ezen alkalmak száma megállt az egynél. Ami nem változott, a mai napig nem tudom, hogy mikor milyen nap van, a napszakokat az etetések számáról tudom beazonosítani. Botondunk pocakja percre pontosan működik, és hála mindennek a napi rutinja hetek óta kikezdhetetlen.A sírások száma egyenes arányban növekszik a fogak növekedésével, a gyámügyet szerencsére még mindig nem hívták ránk, pedig van hangja a gyereknek. Összességében este kilenckor félájultan hullok az ágyba, és még véletlen sem tudom megmondani, hogy milyen filmen aludtam el. Ami viszont feledtet minden nyűgöt, fáradságot, az kicsi fiunk jókedve, kacagása, huncutsága, az, ahogy örül nekünk, és átölel, sőt adja magától a puszikat, amitől a fél fejem tiszta nyál, az hogy olyan könnyű még megnevettetni, hogy megtanít gondtalanul játszani, bohóckodni, ahogy a karomban pihen, és álmában nevet. Őszintén megmondom sokszor letojom, hogy nincs elmosogatva, inkább bemegyek hozzá és mesélek neki, vagy játszom vele, mondókázunk, vagy az ugráló hintája elé ülök és hintapalintázunk. Akármilyen fáradt vagyok este mikor elaltatom, és lefektetjük hálát adok az égieknek, hogy adták őt nekünk.

 Mutatok nektek valamit, most ez a legújabb amit kitaláltam, hogy egy évben egyszer legalább megcsinálom, az adott korszakra levetítve, és 35x35-ös méretben fogja a szoba falait díszíteni:

 

Miből lesz a cserebogár...

Rég írtam, valahogy elmaradt a dolog.

Első körben kívánok minden kedves olvasónak egy olyan évet, amiben ők maguk is boldogok lesznek, és minden olyan jót, amit magamnak is szívből kívánnék. Remélem megalapozza a jó szerencsémet az a tény, hogy egy nap leforgása alatt, kutyakakiba léptem, letojt egy madár, és kaptam négylevelű lóherét.

Az elmúlt két hónapban sok minden történt velünk. Fiunk olyan fantasztikusan

belakta életünket, hogy olyan az érzés, mintha mindig is velünk lett volna, nem csak három hónapja. Panaszra semmi okunk, megtanultuk egymást megérteni.

Kétes kérdések esetében a nyekergésének milyenségéből kiindulva próbálkozunk, majd orvosoljuk a dolgot. Olvastam valahol, hogy rossz gyerek nincs, a szülő tűrőképessége  az ami meghatározza ezt a jelenséget. Én jelenleg( persze teljes elfogultság mellett) bizton állíthatom, hogy a nekünk született gyermekünk egy áldás. Valahogy így alakult, pedig a várandóságom ideje alatt olvasott történetek ismeretében, lelkileg felkészültem a legextrémebb helyzetekre is. Gondoltam, hogy a sírással, üvöltéssel töltött órák száma 24/20 lesz, és a kialvatlanság elkísér vagy másfél-két éves koráig. Időm nem lesz semmire, és egyszer csak összezuhanok. Békával megbeszéltük ezt is, ha ez az ára, akkor ezt csináljuk. Tény és való, hogy az első hónap kemény volt, de ez több dolognak is volt köszönhető. Úgy tűnik, hogy Botond örökölte a tejcukor érzékenységet, így az anyatej még azon melegében átfolyt rajta, a súlya nem gyarapodott, és hiába etettem 2-3 óránként az éhség pikk-pakkra megszállta, kényszerítve az üvöltésre. Ezt szerencsére orvosolták, így két hét alatt helyreállt ez is. A kezdeti nehézségek másrészt az összeszokás hiánya, illetve a tapasztalatlanságomnak volt köszönhető. 

Nos azóta sok minden változott. Fiunk hat hetes korától átalussza az éjszakákat. Egyszer-egyszer nyekereg cumi hiány miatt, de amint visszaadom neki tovább alszik. Beállt a napirendje, ami néha felborul, aztán ismét visszaáll. Ébredéskor nagy mosollyal fogad minket és hálás minden pillanatért, amit érdemben vele töltünk. Mikor sír felveszem megnyugtatom, sokszor ölben alszik el, amit imádok, hiszen ott szuszmákol a karomban. Nyugodtan írhatom, hogy nagyon kiegyensúlyozott baba. Napközben a nappaliban, hordozóban, vagy a pihenő székében alszik, este teszem csak be a kiságyba, és Ő valahogy tudja, hogy az a nagy alvás ideje. Minden gond nélkül elalszik egyedül, amire akkor van szükség, ha látom, hogy a jelenlétünk miatt nem tud aludni. Rengeteget mosolyog, kacag, próbál felülni és ha az akaratán múlna akkor már szaladna is. időnként felmérgeli magát, ha a játék nem fér bele a szájába, vagy mikor küzd az alvással, és sehogy nem jó neki. Sokat olvastam a nevelési szokásokról. Valaki szerint fel kell venni a gyereket, ha sír. Más szerint hagyni kell. Jó fejek, akkor most hogy kell? Ösztöneimre hallgatva mikor hív és nem vagyok ott, akkor bemegyek hozzá, foglalkozom vele, mikor sír felveszem, megvigasztalom. Szerény véleményem szerint így érzi magát biztonságban, tudja, hogy számíthat ránk. Ettől független nagyon szépen eljátszik egyedül is, elmolyolgatja a készségfejlesztő bigyóit. Sokat beszélek hozzá, nagyon szereti. Ilyenkor úgy néz, mint aki érti mit mondok. Egy dolgot nem csinálok, nem gügyögök neki. Mesélek neki mondókákat, most az ekete-pekete kezdetű jön be neki nagyon, énekelek és a ringató módszerhez hasonlóan elkezdtem eljátszani neki pl. a kerekecske dombocskát, és hasonlókat. Nekem ez a módszer szimpatikus, lehet melléfogok vele, mégis bízom benne, hogy ösztöneim jó felé visznek abban a kérdésben, hogy hogyan is szórakoztassam. 

Szívem olvad a boldogságtól, mikor a kis fogatlan szájával vigyorog, kacag,

magához húzza a kezem, és bújik hozzám. Ő még őszinte, a mosolya is és a könnyek a szemében, mikor sír valamiért, minden mozdulata a valóságát fejezi ki. Azon gondolkodtam, hogy a gyerekek mikor "romlanak" el. Mikor csendesül el bennük az őszinteség. Mikor mondja azt első alkalommal amit elvárnak tőle és nem azt amit valóban gondol. Talán akkor mikor szocializálódás címszava alatt azt mondjuk nekik, hogy ilyet nem szabad, nem illik mondani. Onnantól kezdve nincs megállás, és sikeres felnőtt életében már magabiztosan tudni fogja, hogy kinek mit kell mondani. Ezt elég szomorúnak tartom, de tudomásul veszem, hogy ez az élet rendje. Igaz, ha olyan lesz, mint Én meg az Apja, akkor azért betolja a frankót, még ha a legdiplomatikusabban is teszi azt. Viszont ez még messze van, nem is agyalok rajta. Addig is megyek és eléneklem neki Csiribiri-csiribiri zabszalmát...      

Anyák gyöngye...

Minden kagylóban lévő igazgyöngynek hosszú idő szükséges, míg megérik arra, hogy tökéletesnek legyen mondható. Így is sok gyöngyszem tartogat meglepetést, kisebb hibákat, amiken lehet még csiszolni, hogy teljességgel nagyszerűvé és tökéletessé váljon. Ehhez a folyamathoz tudnám hasonlítani az Anyaságot is. Idő kell hozzá, míg minden kialakul, míg elszállnak a kételyek, a parás gondolatok, míg úgy nem érzed, hogy magabiztos, tökéletes Anya vagy. Folyamatosan csiszolódtok össze gyermekeddel és szép fokozatosan eljön az a pillanat, mikor minden rezdülését ismered, érted.

Én éppen csiszolgatom a tudásom, gyakorlom a napi feladatokat, újra és újra nekifutok a dolgoknak Még nem indulok az Anyák gyöngye díjért, de ami késik az jön. Lassan, de biztosan járom az utat afelé, hogy a nagybetűs Anya szerepet magabiztosan játszhassam minden nap.  Fiunk a pocakomban töltött  kilenc hónap alatt szépen  kezdett hozzászoktatni az érzéshez. Persze más az, mikor bent a pocakban éli a kis életét, de akkor is felelősséget érzel érte. Aztán eljön a nagy nap. A szíved össze-vissza ver, hiszen hiába vagy elméletben jó, a gyakorlat mindig okoz meglepetéseket. Koordinálatlanak az érzéseid, a szülőszobán töltött x óra mint a huzat úgy eltelik, boldog vagy, hogy eljött a pillanat, de azért félsz, hiszen nem tudod, hogy mi minden vár még rád. Remegsz mint a nyárfalevél, egekbe szökik a pulzusod, és a könnyed kicsordul, mikor első alkalommal megpillantod gyermeked akire annyit vártál. Ott és abban a szent pillanatban mikor a pillantásotok összeakad szerelmetek gyümölcsével, majd összenéztek pároddal már tudod, hogy minden megváltozott, és egy családként folytatjátok az életeteket, egy új korszak kezdődik a maga minden szépségével, nehézségével. Egy másodperc alatt felnősz, Anya lettél.

Három hete, hogy Botond fiunk megszületett. Amióta hazahoztuk a kórházból azóta is csodáljuk. A miénk, ahogy Békám írta a fiunk, aki vér a vérünkből, hús a húsunkból. A három hét olyan, mintha három hónap lenne. Minden olyan természetesen jött. Persze volt para bőven. Szokásomhoz képest túlizgultam néhány dolgot. Hosszú percekig csak néztem, vesz-e rendesen levegőt, eszik-e eleget, vajon minden rendben van vele, Úristen mi van a köldökével, jaaaaj tüsszentett, lehet beteg, ordít, felvegyem, ne vegyem? Vagyis majdnem normálisan viselkedtem :)

Az első perctől kezdve mióta itthon vagyunk igyekszem helytállni. Emberem

sokat segít attól független, hogy reggeltől estig dolgozik általában hétvégén is. Szó mi szó jó lenne, ha több időt lenne velünk, de neki most nem ezt dobta a gép. Az esti fürdetésre szinte mindig hazaér, az megmaradt nekünk és persze az esti hiszti is, amit Botond teli tüdővel ordít végig, mintha egyesével törnénk el az ujjait. Fogalmam sincs Béka hogyan is bírja olyan jól. Átveszi tőlem, ringatja,beszél hozzá, tisztába rakja. Ez az előadása általában másfél órát vesz igénybe, természetesen csak este. Kivételes napokon úgy gondolja ráadást is kell adnia, pedig higgyétek el nem tapsoljuk vissza. Ilyen alkalmakkor csak nézünk egymásra, mint borjú az új kapura, hogy vajon mi baja van drága gyermekünknek. Hiába minden, ringatás, éneklés, mese, vers, altatás... Egy dolog jött be, mikor Béka elkezdte neki énekelni a Rózsaszín Pittbull néhány dalát. A Metál Mackó, Tintahal és a Magua teljesen megbabonázta fiunkat. Kb. 30x lett elénekelve neki, viszont abban a pillanatban ahogy abbahagyta újra kezdődött a műsor. A felismerés, hogy gyermekünk a "kemény" zenétől nyugszik meg kissé meglepett, és gyorsan közöltem Apjával, hogy a szülői értekezletre Ő fog menni és Ő fogja elmagyarázni, hogy a Micimackó éppen klasszikus szövegét miért nem úgy énekli a gyerek. 



Az etetést külön imádom. Kicsi csimotánknak olyan szívóereje van, hogy azt sok Nő megirigyelhetné bizonyos helyzetben. Az etetés legyen nappal, vagy éjszaka külön élmény. Szeretem, ahogy teljesen rám bízza magát, néz közben, néha megenged egy mosolyt, simogatom, majd elalszik és szuszog a karomban. Ezek csak és kizárólag a mi pillanataink, beszéd nélkül értjük egymást. Elkezdett lassan, de biztosan gyarapodni a súlya is, ennek külön örülök, mert olyan kis csenevésznek látszik, még bele kell nőnie a bőrébe. Ő nem az a fajta baba aki húsos és kis hurkákkal rendelkezik, a legkisebb ruhája is lóg rajta, viszont az ereje hatalmas. Sokat tartja a fejét, próbálja húzni, kitolni magát, hason fekvésnél simán átfordítja a kis bukóját. Erre mondják, hogy kicsi a bors, de erős!

A nagyszülők sokat segítenek, hetente egy-két alkalommal mentesítenek a feladatok alól pár órára, akkor intézem el a bevásárlást. Ilyenkor erősen kell koncentrálnom, hogy ne hívogassam Anyáékat 10 percenként, hogy mi a helyzet gyermekünkkel.

Így telnek napjaink, lassan kialakul a napi rutin, amit sikeresen felborított a két napja érkező szeles idő, de mi nem adjuk fel. Újra írom a füzetemben, hogy mikor evett és mikor aludt el, hátha visszatérünk a jól bevált napirendhez.


- saját készítésű fotók-