Mint tudjuk, minden szülőnek a saját gyermeke a legszebb. Ez így természetes. A büszkeség, ami kitölti a szülők mellét mindig hangot ad valami formában a külvilágnak. A gyermek fotók mutogatása csak a jéghegy csúcsa, a közösségekben előadott ki-mit-tud, és mikortól miként és hogy csinálta a gyermeke, szintén az egészséges anyai fejlődés menete.
A sokkhatás akkor ért mikor láttam a hazánkon kívüli messzi nagy Amerikában hagyományként minden évben legalább egyszer megrendezésre kerülő Little Miss Perfect versenyt. Általában öt és nyolc év közötti kislányok szépségversenyéről van szó, vagyis annak látszik… Valójában a saját önmegvalósításukban csúfosan vereséget szenvedő anyukák összejövetele ez, ahol is a lányukon élik ki mindazt, ami nekik nem jött össze. Lehet ez a figyelem, csillogás, szereplés, de leginkább a szépség és a vele járó népszerűség és/vagy pénz iránti vágy. Ahogy elnéztem saját testi-lelki nyomorukat rejtik lányaik sikere mögé. Eleinte a gyerekek élvezik, hogy részesei lesznek egy ilyen versenyen, hiszen minden kislány vérében benne van a szereplési vágy és a természetes szépség, de itt már rég nem erről szól a műsor… Elnéztem, ahogy a „drága mama” és a felbérelt metroszexuális stylist, illetve tánctanára hogyan utasítgatta a kislányt hogy, s mint mozogjon a zenére, pózoljon és folytonosan mosolyogjon. Első körben még vidáman, majd egyre nyűgösebben, dacosabban, fáradtabban ismételgette a koreográfiát, míg a tökéletesség határát nem súrolta a produkciója. A megmérettetés előszeléhez tartozik a kifogástalan külső. A tejfogaknak nincs helye, hisz girbe-gurba egyenetlen, gyerekes. Előfordul, hogy pótfogakkal helyettesítik az eredetit. Bőrüket nem a természetes napfény barnítja, hanem a szolárium, vagy barnító spray. Alakjuk tökéletes, amit sok esetben a „kedves mama” fűző használatával ér el. A póthajak, műszempillák, hajlakkos flakonok sokasága és a felnőtteket megszégyenítő smink és az így elért műbáj már csak hab a tortán. A kényelmetlen habos-babos ruhaköltemények említést sem érnek.
Láttam, ahogy egy kislány panaszkodott, fáj a hasa, és rosszul érzi magát. Persze mert nem evett reggel óta semmit. Anyuka rá sem rántott tovább öltöztette és sminkelte kicsi lányát. A vigasztalás kimerült annyiban, hogy szedje össze magát, bírja ki a verseny végéig. Elrontotta a koreográfiát? Anyuka szóvá tette, éreztette a hibáját, megdorgálta érte. Verseny előtt meggondolta magát a kislány? Olyan nincs, anyuka rápirított és megkérte, hogy ne sírjon, hisz ez nagyon fontos szereplés számára, a smink is elkenődik, jobban vigyázzon. A rózsaszín ruháját szeretné a sárga helyett felvenni? Kizárt dolog a szeméhez a sárga jobban illik… és még sorolhatnám. Apró megjegyzésként említeném, hogy a műsort egy meleg ürge vezeti, aki szerintem talán még pedofil is. Nincs min csodálkozni, ugyanis amit a kislányokból varázsolnak már-már elszomorító. Szépnek szépek, valóban tökéletesek, de ők hihetetlen módon természetellenesek. A gyermeki bájnak és természetes vonásoknak nyoma sincs, ezek a mini felnőtt „szörnyek” nem önmagukat hirdetik. Az amerikai álmot és az anyjukét igyekeznek beteljesíteni Csodálkozásom utolsó cseppje is elpárolgott mikor a nagymama a következőként nyilatkozott: ügyes legyél, mert a maminak szüksége van egy új kocsira… Ezek után miről is beszélünk?
Arról már nem szólt a film, hogy a gyerekekkel mi lett. Néhányan tovább versenyeztek, némelyek feladták, ha az anya is engedte. Néhány szülő elvált, mert férjeik nem bírták a zsarnok anyát. Ezek a gyerekek valószínűleg továbbra is burokban élnek. Az egészséges szocializálódásról fogalmuk nincs, önbecsülésük az egekben, még nem tudják, hogy ez nem az egészséges fejlődés menete, sőt még csak nem is része. Látszólag boldogok és szépek a lelkük csak később érzi meg az álomvilággal járó sérüléseket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése