Miből lesz a cserebogár...

Rég írtam, valahogy elmaradt a dolog.

Első körben kívánok minden kedves olvasónak egy olyan évet, amiben ők maguk is boldogok lesznek, és minden olyan jót, amit magamnak is szívből kívánnék. Remélem megalapozza a jó szerencsémet az a tény, hogy egy nap leforgása alatt, kutyakakiba léptem, letojt egy madár, és kaptam négylevelű lóherét.

Az elmúlt két hónapban sok minden történt velünk. Fiunk olyan fantasztikusan

belakta életünket, hogy olyan az érzés, mintha mindig is velünk lett volna, nem csak három hónapja. Panaszra semmi okunk, megtanultuk egymást megérteni.

Kétes kérdések esetében a nyekergésének milyenségéből kiindulva próbálkozunk, majd orvosoljuk a dolgot. Olvastam valahol, hogy rossz gyerek nincs, a szülő tűrőképessége  az ami meghatározza ezt a jelenséget. Én jelenleg( persze teljes elfogultság mellett) bizton állíthatom, hogy a nekünk született gyermekünk egy áldás. Valahogy így alakult, pedig a várandóságom ideje alatt olvasott történetek ismeretében, lelkileg felkészültem a legextrémebb helyzetekre is. Gondoltam, hogy a sírással, üvöltéssel töltött órák száma 24/20 lesz, és a kialvatlanság elkísér vagy másfél-két éves koráig. Időm nem lesz semmire, és egyszer csak összezuhanok. Békával megbeszéltük ezt is, ha ez az ára, akkor ezt csináljuk. Tény és való, hogy az első hónap kemény volt, de ez több dolognak is volt köszönhető. Úgy tűnik, hogy Botond örökölte a tejcukor érzékenységet, így az anyatej még azon melegében átfolyt rajta, a súlya nem gyarapodott, és hiába etettem 2-3 óránként az éhség pikk-pakkra megszállta, kényszerítve az üvöltésre. Ezt szerencsére orvosolták, így két hét alatt helyreállt ez is. A kezdeti nehézségek másrészt az összeszokás hiánya, illetve a tapasztalatlanságomnak volt köszönhető. 

Nos azóta sok minden változott. Fiunk hat hetes korától átalussza az éjszakákat. Egyszer-egyszer nyekereg cumi hiány miatt, de amint visszaadom neki tovább alszik. Beállt a napirendje, ami néha felborul, aztán ismét visszaáll. Ébredéskor nagy mosollyal fogad minket és hálás minden pillanatért, amit érdemben vele töltünk. Mikor sír felveszem megnyugtatom, sokszor ölben alszik el, amit imádok, hiszen ott szuszmákol a karomban. Nyugodtan írhatom, hogy nagyon kiegyensúlyozott baba. Napközben a nappaliban, hordozóban, vagy a pihenő székében alszik, este teszem csak be a kiságyba, és Ő valahogy tudja, hogy az a nagy alvás ideje. Minden gond nélkül elalszik egyedül, amire akkor van szükség, ha látom, hogy a jelenlétünk miatt nem tud aludni. Rengeteget mosolyog, kacag, próbál felülni és ha az akaratán múlna akkor már szaladna is. időnként felmérgeli magát, ha a játék nem fér bele a szájába, vagy mikor küzd az alvással, és sehogy nem jó neki. Sokat olvastam a nevelési szokásokról. Valaki szerint fel kell venni a gyereket, ha sír. Más szerint hagyni kell. Jó fejek, akkor most hogy kell? Ösztöneimre hallgatva mikor hív és nem vagyok ott, akkor bemegyek hozzá, foglalkozom vele, mikor sír felveszem, megvigasztalom. Szerény véleményem szerint így érzi magát biztonságban, tudja, hogy számíthat ránk. Ettől független nagyon szépen eljátszik egyedül is, elmolyolgatja a készségfejlesztő bigyóit. Sokat beszélek hozzá, nagyon szereti. Ilyenkor úgy néz, mint aki érti mit mondok. Egy dolgot nem csinálok, nem gügyögök neki. Mesélek neki mondókákat, most az ekete-pekete kezdetű jön be neki nagyon, énekelek és a ringató módszerhez hasonlóan elkezdtem eljátszani neki pl. a kerekecske dombocskát, és hasonlókat. Nekem ez a módszer szimpatikus, lehet melléfogok vele, mégis bízom benne, hogy ösztöneim jó felé visznek abban a kérdésben, hogy hogyan is szórakoztassam. 

Szívem olvad a boldogságtól, mikor a kis fogatlan szájával vigyorog, kacag,

magához húzza a kezem, és bújik hozzám. Ő még őszinte, a mosolya is és a könnyek a szemében, mikor sír valamiért, minden mozdulata a valóságát fejezi ki. Azon gondolkodtam, hogy a gyerekek mikor "romlanak" el. Mikor csendesül el bennük az őszinteség. Mikor mondja azt első alkalommal amit elvárnak tőle és nem azt amit valóban gondol. Talán akkor mikor szocializálódás címszava alatt azt mondjuk nekik, hogy ilyet nem szabad, nem illik mondani. Onnantól kezdve nincs megállás, és sikeres felnőtt életében már magabiztosan tudni fogja, hogy kinek mit kell mondani. Ezt elég szomorúnak tartom, de tudomásul veszem, hogy ez az élet rendje. Igaz, ha olyan lesz, mint Én meg az Apja, akkor azért betolja a frankót, még ha a legdiplomatikusabban is teszi azt. Viszont ez még messze van, nem is agyalok rajta. Addig is megyek és eléneklem neki Csiribiri-csiribiri zabszalmát...