Hány alkalommal szitkozódtunk, mikor alig egy éve vásárolt műszaki/elektronikai cikkünk beadta a kulcsot. A kihívott szerelő -akiben minden bizodalmunk van- egy laza vállvonással közöl velünk egy heroin magas javítási árat, amiből már egy majdnem új szerkezetet lehet vásárolni. Legyen szó mobilról, számítógépről, mosógépről, nyomtatóról, vagy tévéről a séma mindig ugyanaz. Az adott modellt már nem gyártják, nincs hozzá alkatrész, nem éri megcsináltatni, és/vagy különben is elavult. Amennyiben mégis javítható nem garantálja senki, hogy továbbra is évekig működni fog. Bosszantó, de a kényszer nagy úr, így nem marad hátra más, mint ellátogatni egy szimpatikusabb boltba és készpénz hiányában 0%-os kamattal bíró 10 hónapos lejáratú hitelre venni egy újat, egy szebbet, egy jobbat, egy garantáltabb minőséget. A végeredmény: mindenki boldog és bízunk abban, hogy tovább szolgálja igényeinket, mint elődje valaha is tette. Itt akár zárhatnám soraimat, de nem tehetem, mert a minap látott Villanykörte összeesküvés című film gyönyörűen vázolja azokat a dolgokat, ami alátámasztja a tényt, miszerint pár éven belül az előzőhöz hasonlóan cserélhetjük le az elavultnak vélt, elromlott háztartási és elektronikai eszközeinket.
Gyakorlatilag az ötvenkét perces filmet szájtátva néztem végig, miközben felváltva bólogattam és csóváltam a fejem. Ez az a film amit kötelezővé tennék, hátha felnyit még néhány szemet és tudatosabbá teszi az oly szívesen emlegetett civilizált népet.
Minden a 20-as évek végén kezdődött, mikor kijelentették, hogy az igazán tartós dolgok a gazdaság vesztét okozzák. Ennek következményében első körben az izzó gyártók a 2500 működési órára szabadalmaztatott izzóit lecsökkentették 1000 óra/villanykörte használatra. Néhány más gyártó is rájött, hogy mennyire frankó ez, hiszen a tömeggyártás beindításával biztos út vezetett a siker felé. Egészen a gazdasági válságig, amikor az emberek az áru helyett inkább munkát kerestek. Bernard London elképzelése, miszerint a tervezett elavulást minden gyártási ágon kötelezővé tegye nem fogadták el, pedig szerinte ez nem csak a gazdaságot lendítette volna fel ismét, hanem ennek köszönhetően új munkahelyeket is teremtene a rászorulóknak. Ezzel véget lehetne vetni a válságnak és beindíthatná a kötelező selejtezést is, ami biztosítja az állandó termék utánpótlást. Elképzelése nem valósult meg.
Teltek, múltak az évek, mikor is az 50-es években újra előkerült a téma, el is fogadták, de nem kötelezték a vásárlót a termék lecserélésére, inkább rávezették őket. Mindig új és újabb, modernebb cikkek könyörögtek a kirakatban, hogy vigyék haza őket. A tervezett elavulás lényege abban rejlett, hogy a fogyasztónak állandó igénye legyen arra, hogy birtokoljon mindig valami újat, és mindezt hamarabb, mint arra szüksége lenne. Elérkeztünk a használd és dobd el életmódhoz.
Míg Európában arra törekedtek a gyártók, hogy termékeik a legjobbak és legtartósabbak legyenek. Az akkori NDK-ban előírás volt, hogy egy mosógép élettartalma 25 év legyen! Amerikában a már fentebb vázolt szemlélet szerint használták, unták meg, dobták el, majd újat vettek szemlélet szerint éltek. Akárhogy nézzük, ez az 50-es években működött korlátlan fogyasztói társadalmon alapuló szabadság, életstílus alapozta meg azt a fogyasztási stílust amiben a mai napig is élünk. Hozzáteszem, hogy a kezdeti ellenkezés után most már kivétel nélkül Európa országai is ezt gyakorolják...
Elgondolkodtatott az a tény, miszerint a ma működő plázák, egymásba érő bevásárló központok a tervezett elavulás nélkül nem lennének. Miét is? Mert nem lenne elegendő cikk a tömeggyártáshoz, így nem kellenének tervezők, kivitelezők, építészek, nem lenne munkájuk az eladóknak, takarítóknak, biztonsági őröknek, pénztárosoknak. Egyszóval dőlne az egész rendszer.
A fogyasztói társadalom szemszögéből igény van rá, az egyértelmű. A tervező mérnöki képzéseken is fontos tananyag, hogy a gyártó igényei szerint milyen élettartalommal ruházzák fel az adott terméket.
Az a helyzet, hogy olyan társadalomban élünk, ahol a növekedés nem az egyén szükségletei kielégítését szolgálja, hanem öncélú. A korlátlan termelést a korlátlan fogyasztás igazolja. A rendszer alapja a fogyasztói igények folyamatos generálása, mely a reklámokon, hiteleken és a tervezett elavuláson alapszik. Elképesztő, de fontos infó, hogy a világban minden harmadik percben egy új terméket dobnak a piacra. A hitelek pedig lehetővé teszik, hogy megvegyék ezeket így a rendszer továbbra is működő képes.
Na, de nem mindenki nyugszik bele ilyen könnyedén a társadalom által ránk kényszerített viselkedés formába... Történt, hogy Amerikában egy Ipod-nak köszönhetően a tervezett elavulás cselekménye a bíróság elé került, és egy csoportos eljárásnak köszönhetően több ezer embert kárpótolt az Apple. Igen egyszerű a képlet. Végy egy Ipod-ot használd tíz hónapig és amikor az akkumulátora bemondja az unalmast, akkor próbáld meg kicseréltetni, amire nincs lehetőség, mert a gyártónak nincs erre se kirendeltsége, se pótalkatrésze. Egész egyszerűen végy egy újat, ami azért valljuk be a 2000-es évek elején még igen húzós összegbe került. A bírósági döntés alapján az Apple külön részleget hozott létre az aksik javítására, két évre emelte a garancia érvényességét, és kártérítést is fizetett.
Több szempont alapján szép és jó, hogy van egy valag új dolog amihez hozzájuthatunk, használhatjuk és eldobhatjuk. A kérdés ami még feszegetésre vár, az a rengeteg hulladék és szemét holléte ami ebből az életmódból adódik. Nos, ne is keressétek, mert pár ezer kilométerrel messzebb van a lelőhelye. Bizony ám! A fejlett országokban felgyülemlett veszélyes elektronikai szemetet szépen elutaztatják harmadik országbeli helyekre. Például Ghánába. Ott ahol jó pár évtizede folyó volt ott halmokban áll az ilyen jellegű szemét. Hiába tiltott dolog a veszélyes hulladék szállítása egy egyszerű trükkel kivédték és szabaddá tették a szemét útját. A csavar abban rejlik, hogy a hulladékot használt árucikként szállítják az országba. Ott meg azt kezdenek vele amit akarnak. Jelenleg gyerekek kiszedik a fémet belőle és eladják. A többi pedig ott rohad el.
A film vége felé azért felszólalnak azok is akik bíznak benne, hogy az emberek kezdenek rájönni, hogy az a rengeteg ipari hulladékot nem lehet eltüntetni, és különben is a természeti erőforrásaink is kezdenek kimerülni, képtelenség lesz ezt ilyen formában folytatni. Kezdik belátni, hogy a környezet tudatosságnak és a termelésnek kéz a kézben kellene járniuk. Felvetették a "bölcsőtől - bölcsőig" elvét is, ami az újrahasznosításra buzdítja a gyártókat. A radikálisabbak, pedig a "nem növekedés" alapján szeretnék újra értelmeztetni az egész gazdaság és túltermelés kérdését. A megoldások még váratnak magukra, hiszen a fogyasztói szemlélet sok mindent elnyomott. Míg a tárgyak határozzák meg az egyén önbizalmát és egyéniségét addig ne várjunk csodát.
A filmhez hasonlóan egy Gandhi gondolattal zárnám soraimat, és azzal a reménnyel, hogy hozzám hasonlóan többeket elgondolkodtat majd a kérdés, hogy vajon megéri-e mindig az újra vágyni, hogy jó az, ha egy tárgy megléte okoz elégedettséget, boldogságot, teljességet az életben? Esetleg lehet ezeket háttérbe szorítani, vagy vallod azt az elvet, hogy az vagy amid van?
" Földünk elég nagy ahhoz, hogy kielégítse mindenki szükségletét,
de soha nem lesz akkora, hogy mindenki kapzsiságát is kitudja elégíteni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése