Anya vagyok, Bombanő?

Nézzétek el nekem ez egy hosszabb lélegzetvételű bejegyzés lesz.

Annyi élmény és érzés kavarog bennem, hogy pár sorba nem fér bele.

 

Előző posztjaimból bizonyára fény derült arra, hogy mennyire is vártuk a szülés pillanatát. Néha türelemmel, de inkább izgalommal és némi költői kérdéssel, miszerint drága gyermekünk mikor lesz végre kíváncsi a nagyvilágra, ahol már sokan várják.Pár alkalommal a frászt hoztam Emberemre, mikor napközben felhívtam. Szegénykém minden alkalommal azt hitte, hogy akció van.

Szeptember 26-án este tudomást vettem arról, hogy nem rajtam múlik az időzítés, és  hiába pakolok össze ezredszer, vasalom át a kicsi ruhákat, vagy rendezem át huszadszorra a szobáját, úgy is az lesz amit Ő akar. Ennek tudatában csütörtök este még poénkodtam Békával, hogy jó esetben következő héten szülök és különben is péntek este és a hétvégén lesz néhány olyan film, sorozat amit nézni szeretnék. Emberem annyit jegyzet meg, hogy azért nem bánná a hétvégi szülést, hiszen a tejfakasztót úgy talán eredményesebben lehetne kivitelezni.

Miután nyugovóra tértünk éjszaka jött a szokásos pisi szünet, amit kisebb kellemetlen alhasi fájdalom követett. Egy percig sem aggódtam, hiszen volt már erre példa az elmúlt éjszaka is. Sikeresen visszaaludtam, mikor születendő gyermekem a helyét kicsinek találva egy jól irányzott rúgással kipattintotta a szememből az álmot. Azzal a lendülettel éreztem, hogy a magzatvizem diszkréten elfolyóban van. A lehetőségekhez képest gyorsan eljutottam a mosdóba, így az ágykárpit és a  krémszínű szőnyeg sikeresen megmenekült. Békát is ébresztettem, aki azt hitte, hogy azért keltegetem, mert horkolt, hát nem. Mai napig fogalmam sincs hogyan csinálta, de míg bementem a ruháimért addigra Ő már díszmagyarban feszített útra készen, és a kezében lévő telefonja után kutatott. Szülők értesítve, mindenki menetre készen. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Én vagyok a legnyugodtabb az egész családban. A kórházba 1/2 4 körül érkeztünk stabil 5 perces fájásokkal. Rövid vizsgálat után, doki értesítve, sűrűsödő fájások és a szülőszoba "meghitt" környezetében vártuk a nagy pillanatot. Béka gondoskodott a jó kedvről, mikor feltérképezte az eszközöket, és határozottan kijelentette, hogy adva adott minden, majd Ő Mr. Bean-hez hasonlóan segédkezik a szülés levezetésében. A két fájás közt nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek rajta, de mint tudjuk, hogy sírva vigad a Magyar, így könnyesre nevettem magam rajta. 

Az egyik vizsgálat után Doki jelezte, hogy Botond feje elfordult és nem helyezkedik megfelelően. Amennyiben ez nem változik előfordulhat, hogy császár lesz belőle. Újabb vizsgálatok után bebizonyosodott, hogy császár lesz belőle. Felkészítettek rá, az aneszteziológus egy jóságos hölgy a lehető legnagyobb gondoskodással mondott el mindent amit tudnom kellett és már vittek is a műtőbe. (Utólag is örök hála Dokinak és döntésének, hogy nem hagyta, hogy bármi probléma legyen) Ott átpakoltak a műtőasztalra, persze hoztam a formám, mert a műtősfiú nyakába csimpaszkodva két dolog jutott az eszembe: 1., Úristen, hogy a francba bír el? Ugyanis úgy felkapott, hogy könnyed kis nádszálnak éreztem magam. 2., Remélem a küszöbön azért nem visz át. Nos ez az utóbbi gondolat szavakká formálódva elhagyta az ajkam. Bíztam benne, hogy nem dob el mikor elnevette magát, de megígérte, hogy a küszöbös örömöt meghagyja Békának. Az asztalon olyan koordinálatlan remegés jött rám, hogy azt hittem valami rohamom van, de nem csak az adrenalin, az izgalom, és minden egyéb ami nem minden nap éri az ember lányát. Fiunkat végül 2013.09.27-én 11:35 kor kivarázsolták belőlem. Míg Béka egy ablakon át figyelte az eseményeket, addig nekem volt szerencsém az egyik felettem lévő (nem használt) műtőslámpa tükrében keresztül végignézni a folyamatot. 

Míg varrtak Botondot lefürdették, megvizsgálták és behozták hozzám. Ölelés helyett csak puszit adhattam neki,de végre láthattam a kicsi békánkat, aki hihetetlen módon kereste a szemkontaktust. A könnyeimet az egyik nővérke törölgette le az arcomról. Az ablak mögött elkaptam Béka tekintetét  és tudtuk, hogy ez a pillanat örökre megmarad nekünk. 

A pihenőbe Béka hozta be fiunkat, és  még ha csak féloldalasan is, de végre a karjaimba vehettem a gyermekünket. A kórteremben hatan voltunk. Az első este pár órára hagyták nálam a fiamat, aztán az első éjszakára pihenőt fújtak. Sikerült felkelnem, rendbe tenni magam, sétálnom. Egyik séta alkalmával, míg diszkréten próbáltam a belőlem kikandikáló csöveket figyelmen kívül hagyni - ami nem volt egyszerű, mert az egyik végén egy diszkógömbre hasonlító, a másik végződésén pedig egy csinosnak kicsit sem mondható laposabb retikül volt található, amik a hálóing alatt a bugyimra csíptetve lengedeztek- a nővérke szólt, hogy az egyiktől megszabadít, mert látja, hogy akadályoz a mozgásban. Örök hála neki. Így maradt a diszkógömb, amit reggelig még lóbálhattam magam mellett. A babákat egy bevásárlókocsihoz hasonló kis szerkezetben kaptuk meg, úgy tologathattuk magunk előtt. A kicsiket az esti fürdetéshez leadva úgy nézett ki a folyosó, mint egy szupermarket, ahol bébiket lehet venni. A természetes úton szülő és a császáros anyukák cseppet sem gyors tempóban szlalomoztak gyermekükkel, akár egy tour de france kocsi tologatós versenyén, a sebesség viszont itt a fájdalmaktól függően kb 10m/perc volt. Nekem sikerült az élmezőnyben végeznem, nem hagyhattam figyelmen kivül a versenyszellemet:)

Azóta itthon vagyunk, túl az első éjszakákon, ami teljesen kibírható volt. Emberem csodálatos Apa. Rohan haza, fürdet, tisztába rak, mesél és énekel a kicsi fiának. Az már tisztán világított az első pillanattól kezdve, hogy gyermekünk tiszta apja, talán az orra amit tőlem örökölt, és a kicsit szélesebb fejforma. Az anyasággal kapcsolatos kétségek természetesen nem várattak magukra. Attól független, hogy valahogy olyan természetesen jönnek a dolgok mégis össze-vissza izgulok, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen. 

Mondják azt is, hogy az Anyaság megszépíti a Nőt, többen megtáltosodva bombanővé válnak tőle. Nos, velem a következő a helyzet. A csíkos nagymama bugyi, és a csöppet sem izgató, inkább f@szlohasztó szoptatós melltartó,az etetésnél kiegészítőként használt bimbóvédővel, a kényelmes maci nacival a hozzá megfelelő felsővel kicsit sem emeli, segíti az érzést miszerint Bombanő lennék. A hajammal tudok még valamit kezdeni, összefogom, hogy ne zavarjon, de karikákkal a szemem alatt maximum kevésbé látom a tükörben a korrektor használatának igényét. Ami pozitív, hogy a melleim akkorák mint még soha, és a hasam is szépen húzódik vissza teljes rálátást biztosítva az oly régen látott lenti régiókra. Míg ezt a posztot írom rájöttem, hogy valakinek még így is Én vagyok mindene, mert kicsi fiunk számára kétségtelen, hogy nagy betűkkel testesítem meg a szlogent, miszerint: ANYA VAGYOK, BOMBANŐ!